Válasszon nyelvet

A budai vár története 1686 után

Buda lakói

RGY95049A török uralom alól felszabadult Budán polgári lakosság szinte egyáltalán nem maradt, legfeljebb néhány vízivárosi szerb család tért vissza az ostrom után házába és szőlőjéhez. A fogságba esett törökök közül főleg asszonyok, lányok és gyerekek maradtak egy ideig a városban. Ők azonban többnyire katonákhoz mentek férjhez, és csak addig maradtak itt, míg férjüket el nem vezényelték. A város újjáéledéséhez tehát nagyarányú betelepítésre volt szükség. Az Udvari Haditanács véleménye szerint "legjobb lenne a Felsővárost [azaz a Várat] csupa némettel és katolikussal, az alsót [a Vízivárost] pedig magyarokkal és rácokkal vegyesen betelepíteni és lakhatóvá tenni. A telepítést végrehajtó kamara ezek szerint a szempontok szerint igyekezett eljárni, legalábbis az ingatlanhoz és polgárjoghoz jutókkal szemben. 1688-tól rendeletek tiltották a zsidók és protestánsok letelepedését. A szegényebb, nem háztulajdonos lakók között akadtak azért ilyenek is, ám ők - ha tartósan Budán akartak maradni - kénytelenek voltak áttérni a katolikus hitre.

Az új telepesek szinte azonnal megindultak a városba és környékére Magyarországról és külföldről egyaránt. Budát - Pesttel szemben - inkább a tehetősebbek választották lakóhelyüknek. A régi főváros mellett szólt védettsége s az, hogy a kamarai igazgatás székhelye lett. RGY95051A vár újjáépítése munkaalkalmakat kínált a mesterembereknek, híres szőlői pedig viszonylag rövid idő múlva megélhetést ígértek az új telepeseknek. A nevek alapján ítélve, a betelepülők túlnyomó része német volt: az osztrák tartományokból és a német birodalomból éppúgy érkeztek, mint Magyarország nyugati megyéiből. Különösen sokan jöttek Budára és Pestre Bécsből, illetve Alsó-Ausztriából. A felszabadulás első évfordulóján azonban magyarul és németül is elhangzottak az egyházi beszédek, ami arra utal, hogy a közönség egy része magyar lehetett. Igaz, ők valószínűleg nem a Várban laktak; 1714-ben ugyanis - a nevek alapján - a lakosság öthatod része itt német volt, a maradék pedig magyar és szláv. Vallási szempontból is csaknem homogén lehetett a vár lakossága: a katolikus vallást követte.

A 18. századból nincs tudomásunk etnikai jellegű konfliktusokról Budán: a polgárrá válásban vagy a városi tanácsba kerülésnél a nemzetiségre nem voltak tekintettel. A hivatali esküben meg is fogadták a tisztviselők, hogy eljárásukban "a nemzetiségre való tekintet nélkül csak az igazságra és a közjóra" törekszenek. Nem érvényesült viszont hasonló tolerancia a vallás területén: a nem katolikus budaiak nem igen válhattak polgárrá, s nem szólhattak bele a városi közéletbe.

WI7212A

A legszigorúbb elzárkózás a zsidókkal szemben nyilvánult meg. Jelentős török kori közösségük az ostromkor felmorzsolódott, s többé nem is telepedhettek meg a Várban. A kamarai adminisztrációnak, majd a városnak fizetett oltalompénz fejében egy kisebb közösséget megtűrtek ugyan, de ők csak a Vízivárosban élhettek és kereskedhettek, s ingatlant egyáltalán nem szerezhettek. Így is állandóan felettük lebegett a kiűzetés veszélye, ami 1746-ban be is következett. A Budáról kitiltott zsidóság a szomszédos Óbudán, a földesúri hatalom alatt álló mezővárosban összpontosult, s innen folytatta kereskedelmi tevékenységét a vásárok idején. A diszkriminációt II. József számolta fel 1783-ban, de a zsidók továbbra sem tértek vissza a Várba, hanem a kereskedésre előnyösebb Duna-parti részeken telepedtek meg.

A vár lakóinak száma a 18. század első harmadában kétezer körül stagnált (Buda népességszáma ekkor 13-16 ezer fő között mozgott, amivel a legnagyobb magyarországi városnak számított). A 19. században ötezer lakost emlegetnek a források, s ez a szám a későbbiekben sem igen emelkedett, hiszen a falakon belül terjeszkedésre nem volt mód.

Lakóinak foglalkozását tekintve a vár, illetve a Víziváros volt Buda leginkább városias jellegű része. A legnépesebb réteget a 18. században a kézművesek alkották, bár számuk a század folyamán jelentősen csökkent. Viszonylag magas volt a vendéglátással foglalkozók aránya is, ellenben a kereskedők a század folyamán elhagyták a forgalomból kieső városrészt. Igen kevés szőlőmunkást találtak ebben a negyedben az összeírók, pedig egyébként ők alkották a legnépesebb réteget a városban. Jelentősen növekedett viszont az 1780-as évektől kezdve, az országos kormányhatóságok Budára költözése után az itt élő nemesek, tisztviselők és értelmiségiek száma.

WI7210

Buda lakossága városi polgárokra, városi védelembe vett egyénekre és jog nélküli lakosokra oszlott. A polgárságba való felvételt a városi tanácstól kellett kérelmezni. Ha a tanács úgy ítélte, hogy a kérelmező rendelkezik a megfelelő vagyoni-jövedelmi alapokkal - ingatlantulajdonos vagy céhbeli iparos -, akkor az ún. polgárdíj lefizetése után letehette a polgáresküt. A budai városrészek közül a várban volt a legmagasabb a polgárjoggal rendelkezők aránya. Mivel polgárrá csak katolikusokat fogadtak, a külvárosokban élő, jelentős számú ortodox szerb csak ún. védett polgár lehetett, még ha rendelkezett is vagyonnal. A lakosság többségét a közéleti jogokból teljesen kizárt egyszerű városlakók tették ki.

A 19. század folyamán, Buda és Pest gyors növekedése során alapvetően megváltozott a nemzetiségi összetétel. A század elején Pest lakosságának kétharmada lehetett német, Budán pedig még ennél is magasabb volt az arányuk. Schams Ferenc 1820-as leírása szerint Budán a színházban, a templomokban és a nyilvános mulatságokon "német földön vélné magát az ember". Az első hivatalos nemzetiségi statisztika szerint 1851-ben Budán még mindig a lakosság 69 százaléka vallotta magát német nemzetiségűnek. A várban viszont már kisebbségbe kerültek 42 százalékos arányukkal, elsősorban az itt működött kormányhivatalok magyar tisztviselőinek beköltözése következtében.

A megmaradt budai németség a 19. század végén is erősebben ragaszkodott identitásához, mint a rohamosan magyarosodó Pesten. A budai németek kétharmada - ezen belül a nők túlnyomó része - még a századfordulón is kizárólag ősei nyelvét beszélte, s a kétnyelvű városban ezzel tökéletesen boldogult is. Különleges szerepet töltöttek be a nők a nemzetiség megőrzésében: a budai német nők túlnyomó része egyáltalán nem tanulta meg az államnyelvet. A világváros megmagyarosodása a két világháború között fejeződött be; ekkor már inkább csak a vár idősebb lakói őrizték eredetük tudatát.