Válasszon nyelvet

A budai vár története 1686 után

Kézművesek, szőlősgazdák és kereskedők

DZS22ABudán a felszabadulás utáni években viszonylag nagyszámú kézműves telepedett le, sokféle ipar honosodott meg. Tíz év elteltével már 160 kézműves dolgozott a városban, akik 45 féle mesterséget űztek. A 18. század folyamán mind a mesterek, mind a szakmák száma töretlenül emelkedett. A legtöbben a hétköznapi igényeket kielégítő (azaz ruházatot és élelmiszereket előállító, illetve az építő-) mesterségeket űzték, de működött itt például aranyműves, fegyverkovács, könyvkötő, paplankészítő, vésnök, harangöntő, fésűs, tűzijáték-készítő, ami arra utal, hogy a város a távolabbi vidékek magasabb igényeit is kiszolgálta.

A felszabadulást követően az itt letelepedő mesterek szinte azonnal megkezdték a céhek szervezését. 1701-ig 31 céh kapott privilégiumot. Létrehozták a maguk érdekvédelmi szervezetét a különböző ruházati cikkeket előállítók (szabók, kalaposok, csizmadiák, vargák), a pékek, a fémekkel dolgozók és a halászok is. A céhalakításhoz legalább négy, vagyonosabb mester társulása kellett, akik fedezni tudták az alapítás meglehetősen magas összegét. Jellemző volt, hogy a kisebb létszámú szakmákban a budai mesterek a szomszéd városbeli, pesti kollégáikkal alkottak közös testületet, vagy vidékieket is felvettek maguk közé. Egyes népesebb szakmákban viszont akár több céh is létrejött a városban: a szabók például nemzetiségi alapon magyar, német és rác céhet is alakítottak. DZS22BAz etnikumra utaló név azonban nem vagy nemcsak a mesterek nemzetiségére utalt, hanem az általuk előállított termékre is. A német szabók pl. az európai divatnak megfelelő öltönyöket, míg a magyar szabók a hagyományos magyar ünnepi öltözetet állították elő.

A céhek az első évtizedekben egyértelműen pozitív, az ipar megerősödését elősegítő szerepet töltöttek be. A 18. század második felében azonban egyre inkább a fejlődés akadályává váltak. A mesterek és a legények, illetve inasok létszámát korlátozták, magas taksákat követeltek a felvételért, esetleg nem is engedtek be mást maguk közé, mint saját fiaikat vagy vőiket. Kiváltságaikra hivatkozva féltékenyen őrizték saját városuk piacát: a céhen kívüli kontárok vagy más városok mesterei legfeljebb az országos vásárokon árulhatták portékájukat Budán. Ugyanígy számos áruféleséget tilos volt kereskedőknek behozni a városba a vásárokon kívül.

A céhek merevsége, kiváltságőrző elzárkózása oda vezetett, hogy a növekvő lakosság ellátására egyre kevésbé voltak képesek. Az állam ezért az 1760-1780 között végrehajtott intézkedéseivel igyekezett korlátozni a céhek monopóliumait, ami a céhes mesterek számának növekedéséhez vezetett a század végén Pesten és Budán egyaránt. (A céhrendszer egészen 1872-ig fennmaradt.) Ez azonban a vár lakosságát már viszonylag kevéssé érintette, mert a zárt település ipari fejlődésre nem volt alkalmas. Ahogyan a Várnegyed jellege a kormányhivatalok beköltözésével változásnak indult, úgy szorultak ki fokozatosan a kézműves műhelyek. A mesterek házait nemesek, tisztviselők, jómódú polgárok vették meg és alakították át igényeik szerint, illetve építették fel helyükön barokk vagy klasszicista palotájukat. Természetesen érintetlen maradt a városrész a 18. század végén kezdődő tőkés iparfejlődéstől is, hiszen a sűrűn beépített várhegyen szóba se jöhetett manufaktúra vagy gyár alapítása. Egyetlen üzemről van tudomásunk: 1787-től a karmelita rendház mellett működött az ország első "kocsigyára", ahol a céhes mesterek által készített alkatrészekből szereltek össze hintókat.

DZS22CKözös volt viszont mind a régebbi, mind az újabb lakókban a törekvés, hogy a környező hegyeken szőlőt birtokoljanak. Buda határában ugyanis, bár voltak benne szántóföldek, rétek és legelők is, elsősorban szőlőt termesztettek. Az ostrom alatt a hegyeket ellepő katonaság az ültetvényeket is elpusztította, de a város újratelepülésével egy időben megindult a szőlőtermesztés. A város minden valamire való kézműves és kereskedő polgára igyekezett szőlőbirtokot szerezni, miként az itt élő állami tisztviselők, katonatisztek, egyházi személyek és testületek is: 1711-ben a várban élő családfők kétharmada volt szőlőbirtokos. A szőlő többségüknek nem a megélhetés alapját, hanem többletjövedelmet jelentett, tulajdonosának társadalmi presztízsét is emelte. (Még a Várhegy déli lejtőin is szőlőültetvények csatlakoztak József nádor kertjéhez!) A 18. század folyamán nagyobb szőlőbirtokokat is kialakítottak a jómódú polgárok. Az ültetvényeket túlnyomórészt a tabáni külvárosban élő szerb napszámosokkal, kapásokkal műveltették meg. (A külvárosok legtöbb lakójának a szőlőművelés biztosított megélhetést.)

A bortermés egy részét a városban értékesítették. A tanács 1701-ben határozta meg a bormérés rendjét: a városi polgárok meghatározott sorrendben mérhették ki borukat, egyszerre két házban. A 18. század második felében a nagyobb szőlőbirtokosok egy bizonyos összeg fejében már egész éven át mérhették a borukat. A város bortermelő polgárainak érdekeit védte az a rendelkezés, amely megtiltotta az idegen borok behozatalát Budára.

VUJ59561

 

A budai vörös borok a 18-19. század folyamán országszerte jó hírnek örvendtek, sőt, egy-egy vállalkozó kedvű kereskedő jóvoltából olyan távoli országokba is eljutottak, mint Hollandia vagy Anglia. Rangját bizonyítja az is, hogy a kereskedők olykor másutt termett borokat is "sashegyi"-ként adtak el (itt és a Gellérthegyen feküdtek a legértékesebb szőlők), ezért 1726-ban III. Károly király megengedte a városnak, hogy minden innen szállított bor hordójába beleégesse a védjegyét.

A sok évszázados budai szőlőkultúra az 1880-as évek második felében drámai gyorsasággal semmisült meg. A pusztulást az amerikai eredetű filoxéra okozta, amely ezekben az években szinte teljesen letarolta Magyarország hagyományos borvidékeit. A lakosság jelentős részének megélhetést biztosító szőlők kipusztulása gazdasági és szociális válságot okozott Budán. A következő évtizedekben ugyan a szőlőhegyek egy töredékét újratelepítették, ám az első világháború után lassan ezek is eltűntek, átadva helyüket a hegyvidék villanegyedeinek.

Az árucsere a 19. század közepéig zömmel még nem állandó boltokban, hanem a hetipiacokon és az országos vásárokon zajlott. A hetivásárok - amelyek elsősorban az élelmiszer beszerzésére szolgáltak - szinte a betelepüléssel egy időben elkezdődtek Budán. Országos vásárok tartására 10 évvel a felszabadulás után kapott engedélyt a város, méghozzá évi négy alkalommal: Vízkereszt (január 6.), Szent Adalbert (április 23), Szent Margit (július 13) és Szent Mihály (szeptember 29.) napján. A kereskedelmi szerep megerősödése érdekében 1698-ban kieszközölte azt is, hogy polgárai (kereskedők és árujukat vásárra vivő kézművesei) az országon belül vámmentesen szállíthassák portékájukat.

A hegyre épült, viszonylag zsúfolt településszerkezetű vár helyzete azonban nem volt alkalmas arra, hogy kereskedelmi központtá váljon. Buda országos vásárait a vízivárosi Duna-parton, a mai Batthyány, illetve Szilágyi Dezső téren tartották. Itt kaptak helyet a kereskedelemmel kapcsolatos intézmények is, mint a városi vámhivatal, illetve a külkereskedelmi vámokat beszedő királyi harmincad-hivatal. Az élelmiszereket azért a várban is be lehetett szerezni: még a 19. században is működött szombatonként a hetipiac a Szentháromság utcában.

ZH97021

A kereskedők voltak a felszabadulás utáni évtizedekben a város legtehetősebb polgárai, többnyire közülük került ki a polgármester, valamint a tanácsnokok és szószólók jó része. Számuk növekedésével hamarosan megalakították céhszerű testületüket, amely 1697-ben kiváltságlevelet kapott a királytól. A szabadalomlevél szerint Budán csak a testület tagjai nyithattak állandó boltot, de az országos vásárok idején lehetett még egy bódéjuk vagy sátruk a város valamelyik utcájában. Idegen kereskedők csak az országos vásárok idején árusíthattak, a mesteremberek pedig csak saját készítményeiket adhatták el. A kereskedőtestületbe csak katolikusok - korlátozott számban ortodox görögök és szerbek - nyerhettek felvételt.

Buda kereskedelmének szépen induló fejlődését csak kevéssé akadályozta a Rákóczi-szabadságharc. A város, amely nagyobb veszteség nélkül vészelte át a háborús és járványos éveket, még hasznot is húzott a szomszédos vetélytárs, Pest pusztulásából, amelynek kereskedelme szinte teljesen elsorvadt a zavaros években.

A 18. században Pest-Buda kereskedelmének java részét a török birodalom alattvalói, balkáni kereskedők tartották kézben, ők tették Pestet az ország kereskedelmi központjává. Budán az ortodox vallású kereskedők csak a vár alatti külvárosban, a Tabánban telepedhettek meg. Ők, valamint az óbudai zsidó kereskedők komoly konkurenciát jelentettek ugyan a testületi kereskedőknek, a budai kereskedelem jelentőségének csökkenése azonban elsősorban Pest kereskedelmi központtá válásának következménye volt. A 18. század második felében a budai vásárok forgalma jelentéktelenné vált. Hiába igazították az időpontokat a pesti vásárok dátumához 1780-ban, abban a reményben, hogy az oda érkező kereskedők a budai vásárt is felkeresik. A tanács 1790-ben azt írta egy jelentésben, hogy "a kereskedelem itt említésre sem méltó, Buda fekvésénél fogva sem alkalmas a kereskedésre". Nem tudott bekapcsolódni a város a Pesten hatalmas vagyonokat eredményező terménykereskedelembe sem: az egyetlen számottevő mennyiségben forgalmazott termék a budai bor volt.