A budai Várhegy déli végén a Duna fölé magasodó volt királyi palota épületegyüttese - újabb nevén: a Budavári Palota - a mai formájában a csak a 18-19. századig vezethető vissza. Ráadásul az eredeti arculat a második világháborúban elszenvedett károk helyreállítása során jelentős átalakításon ment át. Közismert azonban, hogy a jelenlegi épület sok évszázados "alapokon", a középkori magyar királyok palotája helyén áll.
A középkori palota eredete sajnos a múlt homályába vész. Az írott források és a régészeti adatok gyér volta miatt az első budai palota felépítése máig sem időrendben, sem helyrajzilag nem pontosan behatárolható, így csak abban lehetünk biztosak, hogy építése Buda várának, illetve városának a tatárjárást követő alapítása után történhetett meg. Joggal feltételezhető, hogy a király által újonnan alapított, nagyszabású erődítményen belül királyi szálláshelynek is kellett lennie. Erről korábban éles szakmai viták folytak. Így - ha körültekintőek akarunk lenni - két, illetve három főbb álláspontot kell ismertetnünk, hozzátéve, hogy ezek egyike sem ad képet az első középkori budai királyi palota építészeti formájáról.
A mai palota helyén állt középkori palota építéstörténete csak a 14. század közepétől követhető többé-kevésbé nyomon, de - a pusztítások miatt - mind a középkori, mind a török kori építészettörténet számos részlete homályos vagy vitatott. Bővebb, tervanyagot is tartalmazó adatok csak a barokk kortól állnak rendelkezésünkre.
A középkori és török kori palota
A palota történetének kezdetéről nem értenek egyet a korszak kutatói. A palota ásatásait 1948-1963 között vezető Gerevich László véleménye szerint már a Buda alapítását követő időszaktól (valamikor 1244-1255 között) királyi palota állt a Várhegy hosszan elnyúló fennsíkjának déli végén, azaz a mai épületegyüttes helyén. Ez a IV. Béla által emelt királyi lakhely azután áldozatul esett volna a későbbi építkezéseket megelőző bontásoknak, tereprendezéseknek. Maradványai ezért néhány falcsonkra, szemétgödörre korlátozódnának.
Zolnay László szerint (aki egy ideig részt vett a feltárások első szakaszában is, majd az 1970-es évektől 1985-ig vezette az ásatásokat) a 13. század második felétől a 14. század első feléig a királyi palota még a Várhegy északi-északkeleti részén állt. 
Ezt a lakhelyet azonosította az írott forrásokban a 14. század elejétől "Kammerhof"-ként feltűnő vagy "Magna curia regis"-ként emlegetett - és 1381-ig kétségkívül királyi tulajdonban lévő - objektummal. (Gerevich László ezt pusztán királyi pénzverő kamaraháznak határozta meg.) Zolnay László úgy véli, hogy a déli palota kiépülésére csak a 14. század második felében kerülhetett sor, s a Kammerhof eladományozása jelöli a munkák befejezését.
Végül, harmadikként a főváros korai történetét többször feldolgozó Györffy György véleményét kell ismertetnünk, aki szerint az újonnan alapított várhegyi településen még nem is számolhatunk a király, legfeljebb a királyné kúriájával. A királyi udvar ekkor többnyire még a korábbi (Ó)Budán székelt.
A palota építéstörténete szempontjából az első többé-kevésbé jól körülhatárolható objektumot az összeszűkülő fennsík legdélebbi szegletében hozták napvilágra a régészeti feltárások. Formájára nézve egy délről-északra enyhén szélesedő, nagyjából trapéz alakú épülettömb volt, amelynek négy szárnya középen keskeny udvarocskát (az ún. Kisudvar) fogott körül. A zárt tömb délnyugati sarkánál kissé eltérő irányú, négyszögletes alaprajzú, masszív torony szögellt ki. A toronyhoz keletről csatlakozó déli szárnyban lehetett a kápolna, míg az északi szárny közepe táján nyílt a kapu, amelyből az udvarra hosszú, folyosószerű kapualj vezetett. A kutatás ezt az épülettömböt a történeti adatokat félreértve gyakorta "Istvánvárként" szokta emlegetni, holott eredetileg a 15. századtól létező forrásokban csak az "István herceg tornya" vagy "István úr tornya" megjelölés létezett, amely alatt kétségkívül az említett délnyugati tornyot kell értenünk. Az elnevezés nagy valószínűséggel Anjou István hercegtől, Nagy Lajos király öccsétől származik, aki 1347-1353 között tartózkodhatott itt. A hercegi palota fentebb vázolt formájában nagyjából egy átlagos budai polgári telek méretét foglalta el, ami a korban szokásos kiszolgáló létesítményekkel (istállók, csűrök, raktárak, esetleg műhelyek) meglehetősen szűkre szabottnak tűnik a hercegi udvartartás számára. Ezért és más megfontolások alapján úgy véljük, hogy előudvarként a várhoz tartozhatott már ekkor az épülettömbtől északra erősen kiszélesedő fennsík egy jelentős része is. Az udvart sziklaárok (az. ún. I. Szárazárok) választotta el a még északabbra lévő polgári városrésztől.
István herceg halála után Nagy Lajos jelentősebb formátumú királyi palota építését kezdte el, amelynek fő színtere a hercegi palota előbb említett előudvara volt, amely a későbbiekben a palota Belső-, Nagy- vagy Díszudvaraként szerepel a forrásokban. Vitatott ugyan, hogy az udvar keleti vagy nyugati szárnyát tulajdoníthatjuk-e neki. Könnyen lehet azonban, hogy mindkettőt Nagy Lajos kezdte el építeni. A keleti szárnyat északról lezáró kápolnát korábban megkérdőjelezhetetlenül Nagy Lajos-korinak vélték, mára ez azonban kérdésessé vált. A kápolna, pontosabban a belőle máig fennmaradt alkápolna építészeti műformái ezt a datálást ugyan nem zárják ki, de nem is támasztják teljes biztonsággal alá. (Nagy Lajos király egyébként az 1360-1370-es években viszonylag kevesebbet tartózkodott Budán, de ez akár épp az itt folyó építkezésekkel is magyarázható lenne.)
A középkori budai palota igazán nagyformátumú kiépítése Luxemburgi Zsigmond személyének tulajdonítható. Bár Zsigmond sokat volt távol Budától és gyakran az országtól is, jól kitapintható személyes érdeklődéssel figyelte az itt folyó munkákat, amelyek a palota európai léptékű királyi központtá fejlesztését célozták. Megrendelte több, a budai palota új kialakításához mintaként szóba jöhető épület - pl. az avignoni pápai palota - rajzát. Külföldi útjain többször különböző mestereket szerződtetett a budai palota építéséhez. A több fázisban zajló munkák súlypontja az 1410-1420-as évekre esett. Mindeközben 1405 után Visegrádról Budára költöztették a királyi hivatalokat, s ez nagy lépés volt a budai palota állandó királyi központtá válása felé
Az első időszakban valószínűleg még csak az Anjou-palota keretei közötti építkezésekről volt szó: ekkor emelhettek az Istvánvár déli oldalán (és részben annak déli szárnya helyén) egy új többszintes palotát, amely azonban már leszorult a fennsíkról, s már a lejtőn állt. A délkeleti palotaszárny helyreállított földszinti terme (Déli nagy csarnok vagy Gótikus terem) ma a középkori palota egykori reprezentatív világi tereinek egyetlen fennmaradt példája, egyben kiállítótér. Alatta az épület hatalmas, dongaboltozatos pincéje ugyancsak helyreállítva látható a kiállítás részeként.
Szintén a lejtőre épült, és hasonló térszerkezetű - bár kevésbé igényes kivitelű - palotaszárny került az Istvánvár nyugati oldalára is, amelynek csak három dongaboltozatos pincetere maradt fenn. A két újonnan emelt palotaszárny teljesen körülfogta a korábbi épületből egykor kiszögellő István-tornyot.
Vélhetőleg ugyanekkor épült az a két torony, amely az Anjou-palotaegyüttes ellentétes oldalát, északkeleti és északnyugati sarkát biztosította. Az északkeleti kisebb torony utóbb kaputorony szerepet töltött be (Északkeleti kaputorony), s a modern palota teraszából kiszögellő maradványai ma is jól láthatók a keleti szerpentinút felől.
Az északnyugati sarkon álló torony jóval tekintélyesebb méretű volt. Az igen vastag külső falakkal határolt építmény maradványait csak részlegesen lehetett feltárni. Alaprajza ma már csak vöröses sávok formájában látható a modern palota Oroszlános udvarának kőburkolatában. Mivel építése valamely okból nem lett befejezve, már a középkori források Csonkatoronyként emlegették.
A következő fázisban a palota területe már jelentős mértékben kibővült. Az új palotaszárnyak elhelyezését célzó bővítés észak felé történt a hegy fennsíkján, ahol új, a két korábbinál nagyobb udvart képeztek ki (Zsigmond udvara vagy Második udvar). Mindez együtt járt a korábban vélhetőleg egészen idáig terjedő városrész felszámolásával. Az új udvart ismét újabb, az egész fennsíkot keresztülvágó, hatalmas árok (II. Szárazárok) választotta el a várostól. Sajnos a régészeti kutatások ehelyütt csak kisebb területeket érinthettek, mint délebbre, s ezért az itteni palotaszárnyak alaprajza csak részlegesen ismert. Elhelyezkedésükről és hozzávetőleges formájukról azonban képet alkothatunk a Budáról készült két legkorábbi metszet segítségével.
Ezek alapján a keleti oldalon két rövidebb, észak-déli tengelyű szárny állt, míg az udvar északi oldalán egy hosszabb harmadik, kelet-nyugati tájolású. A keleti oldal délebbi szárnyának helye a viszonylag jobban kutatott területrészek közé tartozik. Az itt feltárt pincemaradványok részben helyreállítva ma is láthatók (Keleti szárny pincesora). Ez az építmény meglehetősen egyszerű külsejű, legalábbis a Budáról készült első, 1470 körüli Schedel-féle metszet tanúsága szerint. Az itt szereplő jellegzetes, kürtős kiképzésű tetőzete alapján konyha funkciója is meghatározható.
A tőle északabbra elhelyezkedő, hasonló tájolású épület formájáról már csak az említett metszet alapján alkothatunk képet, helyén ásatások ugyanis mindeddig nem folytak. Külső jegyei alapján "igazi", lakó, illetve reprezentációs célt szolgáló palotaszárnynak kell tartanunk, Zsigmond-kori keltezése azonban kérdéses, egyesek szerint akár Mátyás-kori is lehet.
A harmadik, az előző kettőre megközelítőleg merőlegesen álló palotaszárny lehetett az egész korszak leghatalmasabb építménye. A forrásokban "Zsigmond palotája"-ként szereplő szárnyban volt az a díszterem, amelynek roppant méreteit - 100 x 25 lépés, azaz cca. 70/75 x 18/20 m - egy későbbi esemény, Mátyás esküvője kapcsán említik. Bár a feltárások napvilágra hozták az épület keleti részének zárófalát és egy pincefolyosóját, - további kutatások híján - körvonalai teljes egészében nem ismertek.
Az udvar - és vele együtt a palota - főbejárata az északi oldal közepe táján nyílt, s híd vezetett hozzá a II. Szárazárkon keresztül. (A városból délre vezető két utca éppen itt futott össze egy úttá.) Utóbb azonban a főkaput a hozzá tartozó híddal együtt a szárazárok nyugati végéhez helyezték át, amit a magunk részéről mással, mint a Zsigmond-palota megépülésével (azaz az eredeti főútvonal elzárásával) alig tudunk magyarázni.
A Zsigmond által emelt palotaszárnyak kapcsán említenünk kell még egy épületet, amely a királyi palota területén kívül, északabbra, a polgári városrészben emelkedett, de - az újabb kutatások szerint - királyi tulajdonban állhatott, és azonos lehet a forrásokban többször emlegetett "Frisspalotá"-val.
A Zsigmond-kori építkezések kapcsán szólunk a Zolnay László 1974-es ásatásai során előkerült budai gótikus szoborleletről. A középkori palota - egészében már Zsigmond után kialakított - Északi előudvarán folytatott feltárások során több száz szobortöredék került napvilágra. A nagyszámú töredék restaurálásával mintegy 60 figura azonosítása vált lehetővé, amelyek egykor nagy valószínűséggel valamelyik palotaépületet, illetve a kápolnát díszíthették.
A Zsigmond-kor építkezései azonban nemcsak a palota új szárnyakkal való megnagyobbítását szolgálták, hanem az erődítések fejlesztését, bővítését is. Míg az Anjou-kor várfalai még - jelen ismereteink szerint - csak a fennsík peremét szegélyezték, az új, több lépcsőben kiépült védművek nyugati, déli és keleti irányban már mélyen lenyúltak a lejtőkre is. Az egymással párhuzamosan futó, de eltérő szinteken emelt várfalak a közéjük iktatott, kisebb-nagyobb udvarokkal és udvarszerű falközökkel, ún. falszorosokkal a védelem mélységében jól tagolt rendszert eredményeztek. Ekkor épült a ma is látható Keleti és Nyugati falszoros, illetve a Déli védmű első formája. Érdekes, hogy a kor szokásától eltérően az új, külső várfalakat szinte alig tagolták védőtornyok. A Nyugati falszoros délnyugati szegletében, tehát kulcsponton áll a kör alaprajzú, belül tömör Buzogánytorony, amely helyreállítva ma is látható. Hasonlóan tömör szerkezetű, de négyszögletes alaprajzú tornyocskák álltak a Keleti falszoros délkeleti és északkeleti sarkán. Csak a délre háromszög formában lenyúló védmű déli csúcsában találunk masszívabb tornyot, ez azonban kaputorony volt.
A Zsigmond halálát követő mintegy két évtizedből - Albert, I. Ulászló, illetve V. László korából - különösebb építőtevékenységet nem tudunk kimutatni. A palota építkezéseinek újabb virágkora kétség kívül Hunyadi Mátyás uralkodásának időszakára esik. Úgy tűnik, hogy Mátyás tevékenysége elsősorban a korábbi épületek átépítésére, modernizálására irányult. Jóllehet építkezései során még a gótikus stílus formái is éltek, de igazi jelentősége a reneszánsz stílus itteni kibontakozásának volt.
Az e stílusban fogant felújítás szinte az épületegyüttes egészére kiterjedt, de az egykori leírások szerint különösen jelentős lehetett a Belső udvart körülvevő, Anjou eredetű palotaszárnyaknál, illetve a kápolnánál. 
A kutatók többségének véleménye szerint az udvar épületei ekkor nyertek befelé egységes architektúrát, amennyiben a belső homlokzatok elé mindhárom oldalon (kelet, dél és nyugat) egybefüggő, kétszintes, árkádíves-ballusztrádos loggia került. Az átépítés azonban magukat a palotaszárnyakat is érintette, bár elsősorban enteriőrjeik - a mennyezetek, padlók, nyíláskeretek - reneszánsz kialakítása tekintetében. Elképzelhető azonban, hogy a nyugati szárny - ahol valószínűleg a tróntermet kereshetjük - csak ekkor kapott második emeletet. A keleti szárnyban, a kápolna mellett kapott helyet Mátyás híres Corvina-könyvtára, amely két teremből állt. Jelentős átalakításon mehetett át a kápolna, olyannyira, hogy Bonfini egyenesen Mátyásnak tulajdonította annak építését. Az itteni munkák talán Alamizsnás Szent János ereklyéinek 1489-es megszerzésével állhattak kapcsolatban, ami után a kápolnát gyakorta ezzel a titulussal emlegetik. A Belső udvar reneszánsz arculatát erősítette a Mátyás által annak közepén emeltetett Pallas-kút, amelynek márvány medencéjében bronz szobor állt.
Nagyobb léptékű építkezést feltételezhetünk továbbá a Zsigmond-udvar északkeleti épületénél. Utóbbi esetében az is felmerült, hogy azt esetleg alapjaitól, vagy legalábbis a korábbi részek erős visszabontása után szinte teljes egészében Mátyás építtette volna. Ásatások hiányában ez a kérdés még nem válaszolható meg egyértelműen. A forrásokból mindenesetre az is kitűnik, hogy ezt a művét az uralkodó már nem fejezte be.
A fennmaradt építmények közül mindössze egyetlen objektumot - a Cisterna Regiát - szokták teljes egészében Mátyásnak tulajdonítani. A hatalmas, pincetérszerű víztároló az Istvánvár nyugati szárnyától nyugatra lévő szűk udvarban épült (ma helyreállítva kiállítótér). Teraszként kialakított tetején egykor függőkertek voltak.
Mátyás király budai reneszánsz építkezéseinek a helyszínen túlmutató jelentőségét az adja, hogy az Alpoktól északra elsők között itt jelent meg ez az új, Itáliából származó stílus, annak eredeti, tiszta formájában, ráadásul mindjárt nagy léptékben. Mindebben alapvető szerepe volt annak, hogy Mátyás második felesége a Nápolyból származó Aragóniai Beatrix hercegnő lett (1476), s vele, illetve nyomában számos itáliai művész és mesterember érkezett a magyar királyi udvarba. Az építkezések zöme az 1470-es évek végén és az 1480-as években zajlott.
Az itteni reneszánsz építkezéseknek egyetlen eleme sem maradt meg eredeti helyén, az ásatási leletek között előkerült jelentős számú korabeli építészeti faragvány viszont nagyszabású és átfogó építő tevékenységre utal.
A palota épületeit érintő munkák mellett meg kell emlékeznünk a várfalakról és a kertekről. Az előbbiek esetében a források alapján nem is annyira új erődítések építésére kell gondolnunk, hanem a régiek "felöltöztetésére", a falakat koronázó faszerkezetű védőfolyosók, a gyilokjárók készítésére, amelyek viszont a palota egészének látványát festőivé tették. Mindez jól kivehető a Budáról ismert első, Schedel-féle látképről, amelynek eredeti rajza 1470 körül készült.
Jóllehet a királyi palotához kapcsolódó kertekkel Zsigmond, sőt valószínűleg Nagy Lajos korától számolhatunk, igazán nagyszabású kialakításukra - már csak a reneszánsz kertkultúra térnyerése folytán is - Mátyás korában kell gondolnunk. A palotaegyüttestől nyugatra elhelyezkedő völgyben lévő kertekről a források külön is említést tesznek. Bár korabeli hiteles képüket nem ismerjük, de következtethetünk rá az 1541-es német ostromot bemutató Erhard Schön-féle metszet alapján. A metszet két, a palota védőműveitől a völgy alján futó patakig lenyúló, hatalmas kertet ábrázol. A két kertrészt külön-külön magas falak vették körül. A kertek helyén a 2000 nyarán folytatott ásatások során kisebb épületek maradványai tűntek elő, melyeken - a palota környékén eleddig egyedülálló módon - eredeti reneszánsz faragványok őrződtek meg.
A reneszánsz építkezések nem zárultak le Mátyás halálával. Bár az írott források inkább csak áttételesen szólnak a Jagelló II. Ulászló alatt végzett munkákról, az ásatásokból származó faragott kőanyag ismételten segítségünkre van. Több címeres és monogramos faragvány és hozzájuk kapcsolódó egyéb elemek egyértelműen igazolják a korabeli építőtevékenységet. Ezek kvalitása semmivel sem rosszabb, mint a Mátyás-koriaké. Valószínű, hogy a palotaegyüttes összképe II. Lajos korában alapvetően már nem változott.
Mindez igaz a Mohácsot, illetve II. Lajos halálát követő mintegy másfél évtizedes zűrzavaros időszakra is. Buda rövid török megszállása után a város és benne a palota háromszor cserélt gazdát, és három ostromot is elszenvedett a két ellenkirály, Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd közötti hatalmi harcban. Jelentősebb építkezésekre csak az 1530-1541 közötti években kerülhetett sor, ezek azonban már nem az épületegyüttes szépítését szolgálták, hanem a védművek modernizálását, bővítését.
A palota és az azt övező erődítések középkor végi állapotát híven tükrözi a már említett, 1541-es Schön-féle, nyugatról készült metszet. Ezen jól kivehető, hogy ekkorra a palotaegyüttes területe észak felé jócskán kibővült. Az itt létrehozott újabb hatalmas udvar - a Külső udvar vagy Északi előudvar - valószínűleg több fázisban lett kialakítva. A II. Szárazárok északi előterében lévő polgári épületek egy részét talán már Zsigmond korában elbontották. A Mátyás-kori Schedel-metszeten a Zsigmond-palota előterében már kifejezetten teresedés érzékelhető, amelynek északi részén azonban még szórványosan házak állnak. A palota előtti üres térség udvarrá formálásának utolsó lépéseként - valószínűleg az 1530-as években - annak északi oldalán hatalmas falat (Északi zárófal) húztak, amely azután a palota területét egészen a 19. század közepéig elválasztotta a polgári várostól. A falba középtájt belefoglaltak egy korábbi polgári házat, valamint a fentebb említett, Frisspalotaként azonosított épületet, mely ezután kaputorony szerepet töltött be.
Az erődítések fejlesztésének másik fontos eleme a palotaegyüttes déli végére került. A déli lankás részen lenyúló, háromszögletű Zsigmond-kori védőművet és kaputornyot a kor követelményeinek megfelelő, hatalmas kerek bástyával (Rondella) váltották fel. Ez a korábbinál jóval laposabb építmény vastag falaival és a benne lévő földtöltéssel egyrészt jobban ellenállhatott a Gellérthegy oldalából jövő tüzérségi tűznek, másrészt a területén felállított ágyúkkal viszonozni is tudta azt.
A déli erődítések kapcsán meg kell említeni az egykor a Keleti falszoros délkeleti sarkán állott másik kerek bástyát, a Vízirondellát is, amelynek kora azonban - ásatás híján - még vitatott. Építését egyesek Szapolyai Jánossal, mások Mátyással hozzák összefüggésbe. Mivel a Schön-metszeten nem azonosítható, hiteles képét pedig csak török kori látképekről ismerjük, elképzehető, hogy inkább török építmény.
Buda 1541-ben kezdődött, 145 évig tartó uralma alatt a királyi palota teljesen elvesztette korábbi szerepét, és ezzel együtt fényét. A laktanyának, raktárnak és börtönnek használt épületegyüttesen legfeljebb karbantartásokat végeztek, és a védműveket erősítették. Mint láttuk, feltételesen ekkorra keltezhető a Vízirondella. Újabban török korinak látszik a korábban középkorinak vélt Karakas pasa tornya is, mely a Nyugati falszoros északnyugati sarkán áll. A törökök a Nyugati falszoros délebbi - ekkor Jeni mahallé-nak (Új városrésznek) nevezett - részében még egy dzsámit is építettek, amelyet a korabeli látképek és helyszínrajzok alapján ismerünk.
A török kor végéig a palota építészeti együttese erősen sérült, elsősorban az ostromok és lőporrobbanások következtében. A legnagyobb pusztulás Zsigmond udvarát érte, melynek helyén hatalmas üres, romokkal teleszórt térséget mutatnak a látképek. Az itt állt pompás palotaszárnyak mindegyike szinte eltűnt egy lőporrobbanás következtében, s csupán a keleti oldal délebbi szárnyból őrződtek meg helyreállításra érdemes pincemaradványok. Hasonlóan a föld színéig elpusztult a palota déli végén állott - ugyancsak Zsigmond-kori, de az előbbieknél jóval kisebb - délnyugati palotaszárny, valamint az Istvánvár mögötte lévő nyugati szárnya. Teljes magasságában ledőlt az István-torony délnyugati fala, és megsemmisült a Buzogánytorony felső része. Végül igen erősen sérült a Rondella déli oldala is. Viszonylag épen maradt meg a Belső udvar keleti szárnya a kápolnával és különösen a nyugati szárny az északabbra lévő Csonkatoronnyal.
A palota visszafoglalásától az 1880-as évekig
A török visszafoglalás után hosszú ideig fel sem merült, hogy Buda újra királyi székhely legyen. A budai vár ekkor elsősorban mint erőd játszott szerepet, s ezért az építkezésekben is a katonai jelleg dominált. Sebtében helyreállították a romos, középkori eredetű várfalakat, s a továbbiakban igyekeztek modernizálni azokat. Az elsők között hozták helyre a palota és egyben az egész várnegyed déli kulcspontjának számító Rondellát, amelyet az eredeti falak kijavítása után kívülről korszerű sáncokkal tettek védhetőbbé.
A palota még álló maradványait a legszükségesebb romtalanításokon és bontásokon kívül - amelyek többek között a védművek javításához szolgáltattak anyagot - egyelőre békén hagyták. 
A palota területén, az Északi előudvar keleti felében - közvetlenül a visszafoglalást követő évtizedben - hatalmas katonai szertár, a Zeughaus épült. Bár ez a szertár az 1723-as nagy budai tűzvész során leégett, az 1725-1730 közötti években pótolták. Az új, barokk stílusban emelt épület csaknem 160 évig meghatározó eleme lett a budai városképnek.
A középkori palota maradványainak kérdése csak 1714-ben került újra napirendre, amikor a vár parancsnoka teljesen el akarta bontatni azokat. Ehelyett azonban végül is új épület mellett döntöttek, amelyhez egyes régi, jobb megtartású épületrészeket is felhasználtak. Az új "palota" azonban nem az uralkodónak készült, hanem a várparancsnok és törzskara számára, s ennek megfelelő egyszerűbb formát mutatott: a legdélebbi részen emelt négyzet alaprajzú, kétemeletes épülettömb volt, középen zárt udvarral és egy, az északi oldalának nyugati végéből kinyúló keskeny épületszárnnyal. Utóbbit a középkori Belső udvar nyugati szárnyából alakították ki. A munkálatok megkezdéséhez először lerombolták az útban lévő romokat. Lényegében ekkor pusztult el a középkori palota még álló maradványainak legnagyobb része. A fennsíkon lévő maradványokat a szikla felszínéig visszabontották, de meghagyták az épületek szint alatti részét, illetve azokat az épületrészeket, amelyek a lejtőre voltak telepítve. Ezeket és az őket körülvevő szűk, belső udvarokat teraszként feltöltötték a környező várfalak koronájának szintjéig, s így a korábbinál jóval nagyobb beépíthető felületet nyertek.
Az új épület alapozásánál is igénybe vettek még néhány középkori maradványt. A új tömb keleti szárnyának pincéjéhez (Királypince) felhasználták például az egykori keleti szárny masszív, kváderes homlokzati támfalát. Hasonlóan középkori építményre, a pinceként átalakított Cistrena regiára (ma: Albrecht-pince) helyezték az új nyugati szárnyat, itt azonban a középkori teret előbb támívekkel erősítették meg.
A barokk palota végül soha nem készült el az eredeti terveknek megfelelően. Négyszögletes tömbje azonban - kissé átalakítva - napjainkban is létezik: azonos a mai palota "E" épületével. Tervezésében és kivitelezésében előbb Johann Hölbling budai építőmester, majd Fortunato Prati kamarai mérnök vett részt.
Az új palotaépületbe foglalt középkori maradványok mellett megőrződött néhány egyéb objektum is, így például a Csonkatorony és a II. Szárazárok nyugati végénél lévő kaputorony maradványai, valamint a Zsigmond-udvar délkeleti szárnyából fennmaradt pincerész, amelyet lőportár kiépítéséhez használtak fel.
A III. Károly kori első barokk palota képe jól látható pl. az 1737-es Mikovinyi-Schmutzer metszeten vagy az 1749-es Francois Langer-féle helyszínrajzon.
Jelentős változás történt a már álló építmény és vele együtt az egész helyszín sorsában, amikor 1748-ban Grassalkovich Antal kamaraelnöknek sikerült megnyernie Mária Terézia királynőt, aki engedélyezte egy új, királyi palota építését. Az építkezések már a következő évben megindultak. A második barokk palota azonban már teljesen új, a megnövekedett tér- és reprezentációs igényeknek megfelelő tervek szerint készült. Jóllehet a zárt déli tömböt mint kiindulási alapot megtartották, de elbontották annak északi nyúlványát. Ezzel eltűnt az utolsó, még létező középkori palotaszárny, és vele együtt eltűntek az egykori udvarokhoz tartozó egyéb maradványok is.
Az új palota a régi tömb mellé északra felépült két másik belsőudvaros épülettömbbel jött létre. A régi és új épületrészeket rövid közbülső szárnyak - ún. nyaktagok - kapcsolták össze. A szimmetrikusan elrendezett épületegyüttes főhomlokzata a Duna felé nézett. Alaprajza lapos, szögletes "C" vagy "U" betűre emlékeztetett. A középső szárnyban (ma: "D" épület) voltak a királyi lakosztályok és a trónterem. 
A három épületszárny nyugat felé nyitott díszudvart - cour d'honneur-t - fogott közre, mely a keleti részét képezi a mai Oroszlános udvarnak.
A nagy lendülettel elkezdett munkák végül csak lassan, 1768-1769-re fejeződtek be. Utolsónak maradt az északi tömb nyugati szárnyában kialakított új Szent Zsigmond-kápolna felszentelése.
A Mária Terézia-kori második barokk palota terveinek kialakításában és kivitelezésében többen is szerepet játszottak. Az alapterv kidolgozása Jean Nicolas Jadot de Ville Yssey császári főépítész munkája volt, míg a kivitelezésben Oraschek Ignác kőművesmester vett részt. Jadot terveit utóbb valószínűleg Nicolaus Pacassi, majd Franz Anton Hillebrandt számos részletében módosították, de mindezek az alapelrendezést már nem változtatták meg.
A palotát - amely akkor még épülőfélben volt - a királynő mindössze kétszer, 1751-ben és 1764-ben látogatta meg, de csak a második alkalommal használta szállásként. Ezután alkalmi rezidenciaként Albert szász-tescheni herceg, Magyarország helytartója vette igénybe 1766-1777 között. Időközben az angolkisasszonyok frissen Magyarországra költöztetett apácarendje is átmenetileg itt lett elhelyezve 1770-1777 között. 1771-ben Mária Terézia Budára hozatta, és az apácák őrzésére bízta a Raguzából megszerzett Szent Jobb ereklyét. Az ereklye számára utóbb kápolnát is építtetett. Az 1778-ra Hillebrandt tervei szerint elkészült a kívül nyolcszögletű, belül ovális alaprajzú Szent Jobb-kápolna, amely az északi szárny belső udvarának északnyugati sarkában épült fel, közvetlenül kapcsolódva a palotakápolnához.
Mélyrehatóbb külső átalakítást eredményezett egy másik intézmény, a Nagyszombatból idetelepített egyetem - ugyancsak átmeneti - jelenléte. Az 1777-1784 között itt működő egyetem számára ugyanis - többféle belső átalakítás mellett - csillagvizsgáló tornyot építettek a főépület dunai homlokzatának középrizalitja felett. Az építkezések helyszíni irányítását a kor műszaki polihisztora, Kempelen Farkas, valamint Karl Georg Zillack építőmester végezte, de a tervező itt is Hillebrandt lehetett. Az épületegyüttes átalakítása csak 1780-ra fejeződött be, és az egyetem hivatalos megnyitása ekkor történt meg.
1784-ben II. József király döntése alapján az egyetemet Pestre költöztették. 1791-ig a palotában helyezték el a Pozsonyból ideköltöztetett Főhadparancsnokságot - ezzel a palota részben visszanyerte régebbi kormányzati és adminisztratív vezető szerepét. A budai palota szimbolikus jelentőségét növelte az uralkodónak az a döntése is, melynek nyomán Bécsből ide hozták vissza, és itt őrizték - több-kevesebb folyamatossággal - a Szent Koronát. Elhelyezésére sokáig az északi szárnynak a Szent Zsigmond-templom bejárata feletti helyiségei szolgáltak.
Ezt követően - II. Lipót alatt - a palota újra rezidenciaként kezdett működni, amikor Habsburg Sándor Lipót főherceg nádor a palotába költözött. Őt halála, 1795 után öccse, József nádor követte előbb helytartói, majd nádori minőségben - egészen 1847-ig. (Ekkor már az uralkodói család is többször felkereste a palotát.) 1820-tól temetkezőhelyként kezdték használni a Szent Zsigmond-kápolna altemplomát, majd 1830-tól kriptának építtették át Franz Hüppmann tervei alapján. 1827-1830 között elbontották a csillagvizsgáló tornyot, helyette harmadik szint került a középső szárnyra. József főherceget halála után 1847-től fia, István főherceg követte a nádori méltóságban. Kezdeményezésére indult el a főszárny dunai homlokzatának átépítése, valamint a palotától északra új, nagyméretű királyi istálló - a Hofstallgebaude - kialakítása. A munkák Ladislaus Rupp udvari építőmérnök tervei alapján Zitterbarth Mátyás építőmester kivitelezésében folytak.
A palotát ebben az állapotában érte az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, és ennek során 1849 májusában a magyar honvédsereg ostroma. Bár az épület az ostrom során erősen megsérült - különösen pedig a középső és a déli szárny, amelyek kiégtek - a helyreállítás és egyben átépítés-modernizálás hamar megindult Kimnach Lajos és Pollack Ágost építési vállalkozók kivitelezésében. Már 1852-ben megszállt itt Ferenc József császár, de újra rezidencia szerepet csak 1856-ban kapott, amikor a déli szárnyban lett kialakítva Albrecht főherceg kormányzó és felesége lakosztálya. A neorokokó stílusú kormányzói lakosztály az első emeleten volt, míg a másodikon két lányuk lakott kíséretével. A földszinten lévő helyiségek udvartartási, gazdasági rendeltetésűek voltak. (A szárny alatt elhelyezkedő pinceként használt tér - az említett Cisterna regia - a főhercegről nyerte ma is használatos Albrecht-pince elnevezését.) A középső épülettömb továbbra is az uralkodó lakását és reprezentációját szolgálta, de ünnepélyes alkalmakkor a főherceg az itteni ceremóniatermet is használta a hozzá tartozó helyiségekkel együtt. Az északi szárnyban nyert elhelyezést a főherceg főudvarmestere. Albrecht 1866-ig lakott itt, s távoztával a déli szárnyból királyi lakosztály lett. Az építkezések ezután egy ideig szüneteltek, de a királyi pár többszöri látogatása során kiderült, hogy a palota az udvari reprezentációhoz szűkös, s szükség lenne kibővíteni.
A következő építkezések azonban kevésbé a bővítést, inkább a királyi reprezentációt szolgálták, s csak részben kötődtek a palotához. A Várhegy délkeleti lejtőjén, illetve lábánál a királyi kertekhez kapcsolódóan 1875-1881 között épült ki Ybl Miklós tervei nyomán a Várbazár (másként Várkertbazár) neoreneszánsz kert- és építészeti formákat ötvöző együttese.
A századfordulós és a modern palota
A palota egészének kibővítésére vonatkozó tervezés végül is 1885-ben indult Ybl Miklós újbóli megbízásával. A tervek a palota-együttes jelentős kibővítését tartalmazták mind nyugati, mind északi irányban. A tényleges építkezések 1890-ben kezdődtek Ybl vezetése alatt a barokk palota középső szárnyával szemközt, nyugat felé építendő új, krisztinavárosi szárny (a mai F épület) előkészítésével. A tervezett hatalmas, új épülettömb rendkívül masszív, terasszerű, de igényes kiképzésű alépítmény kialakítását tette szükségessé, amely nyugat felé túlterjedt a középkori eredetű Nyugati falszoros területén. Az elkezdett impozáns alépítménytől északra ekkor indult meg a palota nyugati nézetét máig meghatározó erőteljes, de mégis dekoratív téglatámfal előkészítése. Ezzel a további beépítésre alkalmas terasz területét is megnövelték, és közben teret adtak a nyugatról felvezető, újonnan kialakításra kerülő útnak, a Palota útnak is.
Ybl Miklós 1891-ben bekövetkezett halála után Hauszmann Alajos vette át a munkák irányítását. A nyugati szárny kialakításának Ybl-féle koncepcióján Hauszmann legfeljebb részleteiben változtatott. Az épület alépítmény feletti részének - immár átdolgozott tervek szerinti - felépítésére Hauszman csak 1893-ban kapott engedélyt.
Az új szárny az egész együttes legnagyobb léptékű tömbje lett. Északkeleten és délkeleten csatlakozik a barokk palota északi és déli szárnyához. A barokk szárnyak és az új szárny együtt teljesen körülzárták az eredetileg félig nyitott barokk udvart. Az új, "Oroszlános udvar" nevét onnan nyerte, hogy északra nyíló főkapuja külső és belső oldalán két-két kőoroszlán áll őrt.
Az elkészült hétszintes épület alsó négy szintjét a kiszolgáló létesítmények és a személyzet céljára használták. Az ötödik és hatodik szinten - az Oroszlános udvar felőli földszinten és első emeleten - voltak a lakosztályok és a fogadótermek, míg a hetediken (a második emeleten) a személyzet szállása és a koronázási jelvények páncélterme.
Az új nyugati szárny alapvetően rezidencia szerepet töltött be, az uralkodói reprezentációt csak áttételesen szolgálta. Utóbbira inkább a szemközti barokk főszárny dísz-, illetve trónterme volt alapvetően hivatott. A terem azonban a különböző ünnepségek során szűkösnek mutatkozott, Hauszmann ezért az udvar felé tovább bővítette, az 1896-os millenáris ünnepségek során még így is szűknek bizonyult.
További bővítésre - mint azt már Ybl felismerte - csak a barokk palotán túl, észak felé volt mód. Hauszmann ehhez először elbontatta a barokk fegyvertár, a Zeughaus épületét, és betöltette a II. Szárazárok még nyitott szakaszát, majd a korábbi együtteshez két új szárnyat épített. A bővítés a barokk palota hossztengelyének északi meghosszabbítása mentén történt, és ezúttal is a szimmetria elvére épült. A barokk palota három szárnya helyett így a keleti oldalon most már öt épületszárny állt: északról délre a ma "A-B-C-D-E" betűkkel jelölt épületek. Ezeket - a barokk megoldást az új szárnyaknál is alkalmazva - nyaktagok kapcsolták össze, s így egy összesen 304 m (!) hosszú épületlánc jött létre. Az új dunai homlokzat középpontjába így a korábbi északi szárny ("C" épület) került. A dunai főbejárat elé a keletre nyíló, kettőskarú díszlépcsőt, a Habsburg-lépcsőt építették.
Az egész keleti épületsor az uralkodói reprezentációt szolgálta, mégpedig a hossztengelyre felfűzött első emeleti termek egymásba nyíló, mintegy 200 m hosszú láncolatával. Az új északi szárny ("A" épület) töltötte be a fogadó szerepet közvetlenül a fő megközelítési útvonal, a palotától északra elterülő Szent György tér irányában nyíló főkapujával. (A terep természetes észak-déli lejtése miatt a tér szintje megfelelt a délebbi rész első emeleti magasságának.) Itt, a keleti traktusban lett kialakítva az Előcsarnok. A délebbre lévő új szárny ("B" épület) nyugati oldalán alakították ki a reprezentáció új központját, a Nagy tánctermet, tőle keletre pedig a dunai részre a Buffet csarnokot. A bálterem impozáns méreteivel (724 négyzetméter alapterületű, 15,5 m magas) immár igazán nagyszabású eseményeknek is teret adhatott. Az főszárnnyá előlépett egykori északi barokk szárnyban ("C" épület) a korábbinál kisebb, de hasonlóan reprezentatív helyiség, a Habsburg-terem nyert elhelyezést. Az egykori barokk főszárnyban - a "D" épületben - a Hauszmann által kibővített Trónterem vagy Díszterem megtartotta korábbi funkcióját. Az egy tengely mentén elrendezett, de egymástól meglehetősen távol lévő három "fő termet" számos kiszolgáló - összekötő helyiség kapcsolta össze.
Voltak dísztermek a valamivel korábbi nyugati bővítésben is, amelyek azonban - mivel inkább a szűkebb értelemben vett királyi "magán" reprezentációt szolgálták - léptékükben is kisebbek lettek. Közülük kiemelésre méltó a Mátyás király terme, valamint a Szent István-terem.
A palota bővítése és berendezése 1904-re fejeződött be. A felújítás és bővítés azonban nem csak a palotaépületre, hanem a környezetében lévő kiszolgáló épületekre és a kertekre is kiterjedt. Századfordulós historizáló architektúrát kapott a 19. század közepén kiépült hatalmas istálló-lovarda épület. A lovarda funkciót egy a régi, a Nyugati falszorosban (újabb nevén Csikós udvar) lévő új, igényes kivitelű épületbe helyezték át. Végül a régi istállótól délre, az egykori II. Szárazárok nyugati végénél, közvetlenül az Oroszlános kapu előterében új, a századforduló divatjának megfelelő őrségépületet emeltek.
A fenti munkákkal mintegy fél évszázadra befejeződött a palota építészeti fejlődése, az így kialakult épületegyüttes napjainkig meghatározó eleme maradt Budapest városképének. Közben szerepe alapvetően megváltozott. Az 1918 októberéig IV. Károly által használt palotába - a forradalmak és az ellenforradalom után - 1921-ben az ország kormányzója, Horthy Miklós költözött, akit 1944. október 16-án a német csapatok távolítottak el innen.
Budapest 1944 karácsonyától 1945. február 11-ig tartó ostroma során a budai vár és benne a palota - mint a német és magyar csapatok főhadiszállása - iszonyú pusztulásokat szenvedett. 1948-ban Gerevich László vezetésével megkezdődött a palota középkori előzményének régészeti kutatása. Ennek nyomán ismét kibontakoztak a középkori palota jó kétszáz éve eltemetett romjai. Az előbukkanó maradványok folyamatosan gyarapították a műemléki bemutatást igénylő objektumok sorát, melyek helyreállítását a kezdetektől Gerő László tervezte.
Az állagmegóvási és régészeti munkák mellett folyt a palota egészére vonatkozó tervezés. Az eredeti elképzelés szerint párt- és állami központ kapott volna itt helyet. Ám 1959-ben szerencsés változás következett: a palotában csakis kulturális intézmények, közgyűjtemények kaphattak helyet; az "A" épületben a Legújabbkori Történeti Múzeum, a "B-C-D" épületben a Magyar Nemzeti Galéria, a "E"-ben a Budapesti Történeti Múzeum, az "F"-ben az Országos Széchényi Könyvtár.
A döntés után azonban még negyed évszázadnak kellett eltelnie, amíg az utolsó intézmény is elfoglalhatta a számára kijelölt épületrészt. 1967-ben elsőként a Budapesti Történeti Múzeum költözött az "E" épületbe. Csak 1974-ben került az "A" épületbe a Munkásmozgalmi Múzeum (helyén ma a Ludwig Kortárs Művészeti Múzeum van), míg a "B-C-D"-be a Magyar Nemzeti Galéria. Végül 1985-ben az Országos Széchényi Könyvtár kapta meg új otthonát az "F" épületben.
A leírt átépítések - az "A" épület kivételével - nem változtatták meg a palota eredeti alaprajzi elrendezését. Radikális változások történtek viszont az épületszárnyak belsejében. A megsérült vagy megsemmisült enteriőrök helyreállítása, pótlása helyett a belső terek teljes modernizálása történt. Mára semmi sem maradt az egykori királyi palota enteriőrjei közül. A palotán kívül elbontották az összes 19-20. században épült kiszolgáló helyiséget: a királyi istállót, az új lovardát és az őrség épületét. Az azóta eltelt időszakban - a régészeti ásatások eredményeként - több helyszínen folytatódott a műemléki helyreállítás.
