A budai vár története 1686 után

A romokon újrakezdődő élet

Napra pontosan 145 évvel az után, hogy Mátyás király templomában elhangzott az első kutbe - a török hivatalos pénteki imádság -, 1686. szeptember 2-án újra keresztény zászló lengett Buda felett. Pontosabban: a fölött a romhalmaz fölött, amivé a város a két és fél hónapig tartó ostrom során lett. A magyar királyok hajdani palotáinak romjai között egy olasz hadmérnök, Marsigli gróf szedegette össze üggyel-bajjal Mátyás király európai hírű könyvtárának megmaradt kódexeit, a Corvinákat - hogy aztán Bécsbe, illetve szülővárosába, Bolognába vitesse őket. Az olasz mérnök készítette az első leírást is az elfoglalt városról. Eszerint Buda 15 dzsámija közül 5 maradt épségben, a többinek legfeljebb a csupasz falai emelkedtek az ég felé. A Boldogasszony templomán és néhány erősebb raktáron kívül alig maradt ép ház a falakon belül: ami a hosszú ágyúzást átvészelte, az a végső roham alatt kitört, s napokig tomboló tűzvésznek esett áldozatul. "A tűz a márványból épült nemes palotákat s a hadi szerekkel minden egyebet is megemésztett, úgy hogy e város most csontvázhoz hasonlít" - jegyezte fel.

Hasonló benyomásokat rögzített egy évvel később az erre utazó holland orvos, Jacob Tullius is. "A hajdan oly büszke és pompás várat és várost a rettenetes ágyúzás romhalmazzá lőtte, az egész városban egyetlen ép házat sem találtam." A velencei követ viszont bizakodott az újjáépítést illetően, "mert a házak falai, bolthajtásai és föld alatti helyiségei megvannak, még a palotában is".

Alig néhány héttel a csapatok elvonulta után kincstári hivatalnokok és mesteremberek érkeztek Budára, hogy a falakat védhető állapotba hozzák, s szállást építsenek az itt hagyott 4000 fős helyőrségnek. Az építőanyagok közül csak követ találtak helyben; a fát a Kárpátokból, a tetőcserepet, szegeket és pántokat, sőt még a városkapuk lakatjait is Bécsből kellett ideszállítani. A leginkább használható épületeket a tisztek és a hivatalnokok foglalták el. A legénység és az egyszerű iparosok a pincékben vészelték át az első telet, vagy a romos házak egy-egy szobáját tették úgy-ahogy lakhatóvá, deszkával foltozva be a lyukakat. Főzni leginkább a szabad ég alatt lehetett.

Ráadásul az elűzött ellenségtől sem érezhették még magukat egészen biztonságban az új lakók. Az alig 60 kilométerre lévő székesfehérvári vár török parancsnoka ugyanis foglalkozott a gondolattal, hogy az alig védhető, romos erődítményt visszaszerzi. A helyőrség fiatal hadnagya, Nicolaus Finck 2000 arany fejében vállalkozott is rá, hogy a kezére játssza Budát. Árulása azonban lelepleződött, s a haditörvényszék felnégyelésre ítélte: "A négy rész négy utcában kitűzessék, szíve kiszakíttassék, és az áruló arcához csapassék" - hangzott a kemény ítélet.

A város újraélesztése az udvari kamara feladata lett, amely hivatalokat akart ide telepíteni. A csaknem teljesen elnéptelenedett településen a telkeket ingyen vagy igen olcsón, de a gyors beépítés kötelezettségével osztották ki. Megkönnyítette az új tulajdonosok dolgát, hogy sok használható épületmaradványt találtak, s így a várost egy-két évtized alatt felépítették. Itt-ott azonban még az 1760-as években is találkozott az ostrom idejéből származó romokkal a Budára látogató.

A Fő tér, azaz a mai Dísz tér környékén maradtak meg legjobb állapotban a házak, s ezeket a legmódosabb telepesek szerezték meg. Az Úri utca házhelyeit - amelyeken szintén sok falmaradvány és boltív állt még - főleg katonatisztek és állami tisztviselők vették birtokukba. A vele párhuzamosan futó utcákat többnyire kézművesek: kovácsok, lakatosok, bognárok, szíjgyártók, asztalosok szabók, vargák, takácsok, mészárosok népesítették be. A mai Országház utcát akkor "Bäcken Gasse"-nak nevezték egy itteni pék után, aki - a 17-es szám alatt ma is álló - házának kapu-zárókövében egy péksütemény reliefjével jelezte foglalkozását.

Az újjáépítés során a vár fő vonásaiban megőrizte a középkori település szerkezetét, az utcahálózat és a telekrajz csak kis mértékben módosult. A telkek száma 388-ról 290-re csökkent az összevonások következtében. Nagyobb változásnak számított a nyugati oldalon kialakított bástyasétány. Korábban a házsor mindenütt a várfal tetejére támaszkodott, az újjáépített Budán azonban csak a Halászbástya és a Vízivárosi kapu közötti szakaszon maradt meg ez a jellegzetesen középkori építési mód. Több helyen térré bővítették az utcák találkozását: ekkor keletkezett a Szentháromság tér és a Szent György tér. Megszüntettek több kis zsákutcát. A szerzetesrendek épületegyütteseinek kialakítása során számos kisebb telket vontak össze és középkori házmaradványokat bontottak le, hogy helyükön nagy kiterjedésű, a városképet is jelentős mértékben alakító templom- és kolostorépületeket emeljenek.

A várfalak és bástyák helyreállítását szintén sürgős feladatnak tekintették, s ez lényegében a középkori szerkezet megőrzésével ment végbe. Az erődítmény teljes újjáépítése évtizedekig eltartott, a legnagyobb rondellák esetében csak a 18. század közepén fejeződött be. Mivel a település megőrizte erődítés jellegét, számos katonai rendeltetésű épületet emeltek: kaszárnyákat, élelmiszerraktárt, fegyvertárat és katonai kórházat. Ilyenekkel városszerte lehetett találkozni, de leginkább a Szent György téren összpontosultak: itt állt a főőrség háza, a fegyvertár, az ágyútelep és több kaszárnya, majd 1786-tól a magyarországi főhadparancsnokság épülete.

A polgárvároshoz képest a királyi palota csak jelentős késéssel épült újjá. A csupaszon meredező falakat csak három évtized múltán bontották le, s az új palotakomplexum első épülete közel fél évszázaddal a felszabadulás után, 1735-re épült fel.

A felszabadítás után az első feladatok közé tartozott a vízmű helyreállítása. Ez a Duna partján, a mai Fő utca elején állt; két ló által hajtott vízemelő szerkezetből állt, amelyből facsöveken jutott fel a tisztítatlan víz a Várba. A vízvezeték felső tartálya a Szent György téren állt, s ebből látták el a várost Duna-vízzel. Amíg ez nem működött, bőrzsákokban, lovakkal hordták a várba a vizet. Számos házban a pincebarlangokba vájt kútból is nyertek vizet a lakók. A többség azonban a Szentháromság téren, a Mátyás-templom és a Városháza között 1718-ban felállított közkútról hordta az egészséges ivóvizet, amelyet a szemközti Svábhegy Doktor-forrásától (ma Városkút) vezettek fel csöveken.

A romoknál is tovább őrizték a török uralom, illetve az ostrom emlékét Budán egyes helynevek és szokások. A mai Dísz teret még sokáig Pasa térnek nevezték a déli oldalán állt palota után, a Kapisztrán tér környéke neve pedig, ahol először bejutottak a várba a keresztény seregek "császári rés" volt. Ugyancsak a múltra utalt a Zsidó (ma Táncsics Mihály) utca neve, noha a felszabadulás után zsidók nem lakhattak a várban, csak rituális fürdőjük őrizte emléküket. Az 1770-es évekig tartottak a visszafoglalás emlékére szeptember 2-án körmenetet a budaiak. A Nagyboldogasszony-templomtól a "császári réshez" vonultak, ahol a szentbeszéd után a várbeli katonaság sortüze és az ágyúk elsütése tisztelgett a felszabadítók emléke előtt. Másnap gyászistentiszteleten imádkoztak az ostrom során elesett keresztények lelki üdvéért.

A város újraéledésének folyamatát több katasztrófa is megakasztotta, sőt átmenetileg visszavetette. 1691-ben például a Balkánról visszatérő katonaság pestisjárványt hurcolt be Budára, amely több éven át dühöngött. Ennek emlékére állították az első fogadalmi Szentháromság-oszlopot a Nagyboldogasszony-templom előtt 1706-ban, amelyről a teret ekkoriban Bei der Säulen (az oszlopnál) néven emlegették. 1723-ban a régi városok másik rémálma vált valósággá. Húsvét vasárnapján a Bécsi kapunál kigyulladt egy ház. A viharos szélben gyorsan tovaterjedő tűzvész egy óra alatt elpusztította a város nyugati részét, ahol szinte újra elölről kellett kezdeni az építkezést. A tűz következtében bekövetkezett lőporrobbanás több Szent György téri épület mellett a Fehérvári kaput is teljesen lerombolta.

Buda lakói

A török uralom alól felszabadult Budán polgári lakosság szinte egyáltalán nem maradt, legfeljebb néhány vízivárosi szerb család tért vissza az ostrom után házába és szőlőjéhez. A fogságba esett törökök közül főleg asszonyok, lányok és gyerekek maradtak egy ideig a városban. Ők azonban többnyire katonákhoz mentek férjhez, és csak addig maradtak itt, míg férjüket el nem vezényelték. A város újjáéledéséhez tehát nagyarányú betelepítésre volt szükség. Az Udvari Haditanács véleménye szerint "legjobb lenne a Felsővárost [azaz a Várat] csupa némettel és katolikussal, az alsót [a Vízivárost] pedig magyarokkal és rácokkal vegyesen betelepíteni és lakhatóvá tenni. A telepítést végrehajtó kamara ezek szerint a szempontok szerint igyekezett eljárni, legalábbis az ingatlanhoz és polgárjoghoz jutókkal szemben. 1688-tól rendeletek tiltották a zsidók és protestánsok letelepedését. A szegényebb, nem háztulajdonos lakók között akadtak azért ilyenek is, ám ők - ha tartósan Budán akartak maradni - kénytelenek voltak áttérni a katolikus hitre.

Az új telepesek szinte azonnal megindultak a városba és környékére Magyarországról és külföldről egyaránt. Budát - Pesttel szemben - inkább a tehetősebbek választották lakóhelyüknek. A régi főváros mellett szólt védettsége s az, hogy a kamarai igazgatás székhelye lett. A vár újjáépítése munkaalkalmakat kínált a mesterembereknek, híres szőlői pedig viszonylag rövid idő múlva megélhetést ígértek az új telepeseknek. A nevek alapján ítélve, a betelepülők túlnyomó része német volt: az osztrák tartományokból és a német birodalomból éppúgy érkeztek, mint Magyarország nyugati megyéiből. Különösen sokan jöttek Budára és Pestre Bécsből, illetve Alsó-Ausztriából. A felszabadulás első évfordulóján azonban magyarul és németül is elhangzottak az egyházi beszédek, ami arra utal, hogy a közönség egy része magyar lehetett. Igaz, ők valószínűleg nem a Várban laktak; 1714-ben ugyanis - a nevek alapján - a lakosság öthatod része itt német volt, a maradék pedig magyar és szláv. Vallási szempontból is csaknem homogén lehetett a vár lakossága: a katolikus vallást követte.

A 18. századból nincs tudomásunk etnikai jellegű konfliktusokról Budán: a polgárrá válásban vagy a városi tanácsba kerülésnél a nemzetiségre nem voltak tekintettel. A hivatali esküben meg is fogadták a tisztviselők, hogy eljárásukban "a nemzetiségre való tekintet nélkül csak az igazságra és a közjóra" törekszenek. Nem érvényesült viszont hasonló tolerancia a vallás területén: a nem katolikus budaiak nem igen válhattak polgárrá, s nem szólhattak bele a városi közéletbe.

A legszigorúbb elzárkózás a zsidókkal szemben nyilvánult meg. Jelentős török kori közösségük az ostromkor felmorzsolódott, s többé nem is telepedhettek meg a Várban. A kamarai adminisztrációnak, majd a városnak fizetett oltalompénz fejében egy kisebb közösséget megtűrtek ugyan, de ők csak a Vízivárosban élhettek és kereskedhettek, s ingatlant egyáltalán nem szerezhettek. Így is állandóan felettük lebegett a kiűzetés veszélye, ami 1746-ban be is következett. A Budáról kitiltott zsidóság a szomszédos Óbudán, a földesúri hatalom alatt álló mezővárosban összpontosult, s innen folytatta kereskedelmi tevékenységét a vásárok idején. A diszkriminációt II. József számolta fel 1783-ban, de a zsidók továbbra sem tértek vissza a Várba, hanem a kereskedésre előnyösebb Duna-parti részeken telepedtek meg.

A vár lakóinak száma a 18. század első harmadában kétezer körül stagnált (Buda népességszáma ekkor 13-16 ezer fő között mozgott, amivel a legnagyobb magyarországi városnak számított). A 19. században ötezer lakost emlegetnek a források, s ez a szám a későbbiekben sem igen emelkedett, hiszen a falakon belül terjeszkedésre nem volt mód.

Lakóinak foglalkozását tekintve a vár, illetve a Víziváros volt Buda leginkább városias jellegű része. A legnépesebb réteget a 18. században a kézművesek alkották, bár számuk a század folyamán jelentősen csökkent. Viszonylag magas volt a vendéglátással foglalkozók aránya is, ellenben a kereskedők a század folyamán elhagyták a forgalomból kieső városrészt. Igen kevés szőlőmunkást találtak ebben a negyedben az összeírók, pedig egyébként ők alkották a legnépesebb réteget a városban. Jelentősen növekedett viszont az 1780-as évektől kezdve, az országos kormányhatóságok Budára költözése után az itt élő nemesek, tisztviselők és értelmiségiek száma.

Buda lakossága városi polgárokra, városi védelembe vett egyénekre és jog nélküli lakosokra oszlott. A polgárságba való felvételt a városi tanácstól kellett kérelmezni. Ha a tanács úgy ítélte, hogy a kérelmező rendelkezik a megfelelő vagyoni-jövedelmi alapokkal - ingatlantulajdonos vagy céhbeli iparos -, akkor az ún. polgárdíj lefizetése után letehette a polgáresküt. A budai városrészek közül a várban volt a legmagasabb a polgárjoggal rendelkezők aránya. Mivel polgárrá csak katolikusokat fogadtak, a külvárosokban élő, jelentős számú ortodox szerb csak ún. védett polgár lehetett, még ha rendelkezett is vagyonnal. A lakosság többségét a közéleti jogokból teljesen kizárt egyszerű városlakók tették ki.

A 19. század folyamán, Buda és Pest gyors növekedése során alapvetően megváltozott a nemzetiségi összetétel. A század elején Pest lakosságának kétharmada lehetett német, Budán pedig még ennél is magasabb volt az arányuk. Schams Ferenc 1820-as leírása szerint Budán a színházban, a templomokban és a nyilvános mulatságokon "német földön vélné magát az ember". Az első hivatalos nemzetiségi statisztika szerint 1851-ben Budán még mindig a lakosság 69 százaléka vallotta magát német nemzetiségűnek. A várban viszont már kisebbségbe kerültek 42 százalékos arányukkal, elsősorban az itt működött kormányhivatalok magyar tisztviselőinek beköltözése következtében.

A megmaradt budai németség a 19. század végén is erősebben ragaszkodott identitásához, mint a rohamosan magyarosodó Pesten. A budai németek kétharmada - ezen belül a nők túlnyomó része - még a századfordulón is kizárólag ősei nyelvét beszélte, s a kétnyelvű városban ezzel tökéletesen boldogult is. Különleges szerepet töltöttek be a nők a nemzetiség megőrzésében: a budai német nők túlnyomó része egyáltalán nem tanulta meg az államnyelvet. A világváros megmagyarosodása a két világháború között fejeződött be; ekkor már inkább csak a vár idősebb lakói őrizték eredetük tudatát. 

Szabad királyi város

Az 1686-ban újraéledő város első gazdája a hadsereg volt, amelyet a várparancsnok képviselt. A katonák rendelkeztek a kevéske városi jövedelemmel, ők indították meg az újjáépítést és tettek igazságot az első telepesek között. Szinte a hadsereg nyomában megjelentek azonban a polgári hatóságok is, Werlein István Jánosnak, a bécsi udvari kamara küldöttének a személyében, aki megszervezte a budai kamarai adminisztrációt. Az új hivatal az újonnan meghódított város minden birtokát s az abból származó minden jövedelmet a kincstárénak nyilvánított, s a kamarai igazgató lett a város közigazgatási és bírói hatósága. A polgári (kamarai) és a katonai hatóságok hatalmi versengése azonban még csaknem két évtizedig zajlott a város feletti rendelkezésért. Hamarosan megjelent azonban a porondon egy harmadik tényező: a budai polgárság, amely szerette volna saját kezébe venni ügyei intézését.

A városi szervezet kiépítése egy évvel az ostrom után megkezdődött, egyelőre a kamarai igazgató gyámsága alatt. 1687. szeptember 27-én az első telepesek letették a polgáresküt Werlein előtt, aki kinevezte az első elöljárókat, a polgármestert és a tanácsosokat. Buda első polgármestere Prenner Farkas András császári kapitány lett, akit azonban nemsokára elvezényeltek, s helyére Salgari Péter postamester lépett.

Az 1687-es országgyűlésre már meghívták Buda és a vele együtt újjáéledő Pest követeit is. A Budát képviselő újdonsült polgármester itt tudta meg, milyen kiemelkedő gazdasági és jogi helyzetet élvezett a középkori Buda, s milyen kedvező körülményeket biztosítana a fejlődéshez a régi jogállás visszaszerzése. Még ebben az évben kérték az uralkodótól a régi szabad királyi városi kiváltság visszaadását. A kamara azonban természetesen hallani sem akart a hódítás jogán szerzett terület - és főleg az ígéretes jövedelmek - kiengedéséről hatósága alól. Ezzel kezdetét vette egy hosszú küzdelem a középkori jogállás visszaszerzéséért, amelyet a budaiak Pesttel szoros szövetségben vívtak, sőt, a döntő szakaszban még két nagy múltú, szintén frissen felszabadult várossal: Székesfehérvárral és Esztergommal bővült a szövetség. Az önkormányzatért vívott küzdelmet a tanácsot alkotó jómódú német iparosok és kereskedők vezették a kisszámú értelmiségi segítségével. Ők természetesen a maguk számára igyekeztek biztosítani a város vezetését, s ebben rendszeresen szövetségesre találtak a kamarai adminisztrációval rivalizáló katonai parancsnokban. Számíthatott a város törekvéseinek méltánylására Bécsben is. Míg a kamara helyi szerve inkább csak a pillanatnyilag kipréselhető jövedelmekre koncentrált, addig a központban - nagyobb távlatokban gondolkodva - több hasznot reméltek egy erős és gazdag városból. Ennek jegyében kapott Buda több ízben is néhány éves adómentességet, s terjesztették ki lépésről lépésre önkormányzatát. 1688-tól a polgárok már maguk választották polgármesterüket, s haladt az igazgatás szakszerűsítése is. A tanácsban a szindikus képviselte a jogi szakértelmet (ő kulcsszerepet játszott a szabad királyi városi privilégiumért vívott küzdelemben), egy kereskedőre bízták a város pénzügyeinek kezelését, létrehoztak egy kisszámú karhatalmat (strázsamesterrel, kapuőrökkel, börtönőrrel), az egyes városrészekbe ún. fertálymestereket neveztek ki. Szívósan küzdött a város a lakosai fölötti bíráskodás jogának elismertetéséért is, mígnem 1699-ben felállíthatta végre a vérhatalmát jelképező akasztófát. A 18. század elején az egyre gyarapodó lélekszámú és gazdasági erejében növekvő Budát és Pestet egyre kevésbé lehetett egyszerű kamarai birtokként kezelni.

A török elleni háborúk alatt eladósodott birodalmat ekkoriban a spanyol örökösödési háború tette újabb próbára. A háborús szükségletek miatt az országot valósággal kifosztották (lényegében az volt a közvetlen kiváltója az 1703-ban kirobbant Rákóczi-szabadságharcnak). A kíméletlen adóztatás természetesen nem kímélte Budát sem: egy 1701-es kamarai vizsgálat mindössze 50 krajcárt talált pénztárában!

Éppen a birodalom szorult helyzete hozta meg a szabadulás lehetőségét. Buda, Pest, Székesfehérvár és Esztergom 1703 tavaszán megalkudott a bécsi kamarával, hogy 20 ezer forintot fizetnek "fegyverváltság" címén, s cserébe visszanyerik egykori jogaikat. Az összegből a legnagyobb részt, 8600 forintot Buda vállalta magára, természetesen kölcsönből. A város privilégiumlevelét 1703. október 23-án írta alá I. Lipót (Pestével egyidejűleg, s lényegében azonos szöveggel). A két kiváltságlevél később más magyar városok hasonló okmányának mintájává is vált.

A privilégium a régi jog feléledésének címén helyezte vissza Buda polgárait a törvény és a szokásjog szerint járó minden szabadságukba. Biztosította a városnak az országgyűlési részvétel jogát, a földesúri jogok (pl. bormérés) gyakorlatát, a határ szabad kiaknázását (legeltetés, halászat, vadászat, erdőhasználat), a vásártartást, a helyi jogszabályok alkotását, és az igazságszolgáltatás teljes jogkörét lakosaik fölött, beleértve a pallosjogot is. Megkapta a város a szabad polgármester-, illetve tanácsválasztás jogát is, s a katonai és kamarai szerveket pedig határozottan eltiltotta attól, hogy a város ügyeibe avatkozzanak.

A kiváltságlevélben biztosított jogok a Rákóczi-szabadságharc zavaros viszonyai között nem sokat jövedelmeztek. Sőt, a háborús terhek és a fegyverváltságra felvett kölcsön kamatai a romlás szélére sodorták a várost, amely 1711-re teljesen eladósodott. Az elkeserítő helyzet ellenére Buda nem állt a felkelés mellé. Végig a császári hadsereg egyik legbiztosabb bázisa maradt, megbízható német és rác lakosságának köszönhetően. A felkelő kurucok portyázó csapatai csak a város határába ütöttek be 1705 májusában, amikor mintegy 400, a szőlőkben és a mezőkön dolgozó budait öltek meg, az állatokat pedig elhajtották. Császárhűsége jutalmául Buda 1711 augusztusában a régensként uralkodó özvegy császárnétól, Eleonórától újabb kiváltságlevelet kapott, amely megerősítette az 1703-ban elnyert jogokat, sőt, még határozottabban biztosította a város önállóságát a katonai parancsnokkal szemben. Az önkormányzat lehetősége tulajdonképpen ekkor, a Rákóczi- szabadságharc bukásával vált valósággá.

Az immár teljes jogú szabad királyi városban azonban évtizedekig nem köszöntött be a belső béke. A vezetést kisajátító szűk csoport ugyanis szinte saját tulajdonaként bánt a város javaival, s a polgárok túlnyomó többségének semmilyen beleszólást nem engedett az önkormányzatba. Évtizedekig tartó pártharcok során az 1740-es évek elejére alakult ki a városi önkormányzat végleges szerkezete. A zűrzavaros viszonyokban többször is a kormányhatóságok próbáltak rendet teremteni: az igazgatás tekintetében a Helytartótanács, a gazdálkodás terén a Királyi Kamara hatósága alá tartozott a város.

A közigazgatás, a bíráskodás és a gazdálkodás mindennapi feladatait a magisztrátus látta el, élén a polgármesterrel és a városbíróval. A tanácsnokokat egyre több szakhivatal segítette: a kancellária biztosította a jogi szakértelmet, a kamarai hivatal gazdálkodott a város jövedelmeivel, ezt pedig a számvevőség ellenőrizte. Az idők folyamán külön hivatallá szerveződött az eredetileg egy-egy tanácsnok által intézett telekkönyv-vezetés, árvaügy vagy adóbeszedés is. Viszonylag későn, az 1780-as években összpontosították a rendfenntartó feladatokat a városkapitány hivatalában. Egyre több szakember állt a város szolgálatában: tisztiorvos, bábák, kórházgondnok, rendőrbiztos, kapuőrök, éjjeli őrök, darabontok, tanítók, muzsikusok és természetesen hóhér is.

A magisztrátus működését, különösen a gazdálkodását, a kommunitás ellenőrizte. Ez két testületből állt: a 24 fős külső tanácsból, illetve választópolgárságból (utóbbit a céhek képviselői és a külvárosok elöljárói alkották). A kommunitást a szószóló képviselte a magisztrátussal szemben. Ez az önkormányzatiság persze igen messze állt a mai demokratikus normáktól: a magisztrátus 12 tanácsnokát életük végéig választotta a kommmunitás, csak a polgármestert és a bírót kellett kétévenként újraválasztani közülük. A kommunitás sem választással jött létre, hanem önmagát egészítette ki szükség esetén új tagokkal. A város vezetését tehát legfeljebb 100-120 polgár sajátította ki, a túlnyomó többség arra semmilyen befolyással nem rendelkezett.

A rendi országgyűlésre küldött követek megválasztásába sem volt beleszólása a polgárságnak, azt is maguk között döntötték el a tanácsbeliek. Buda ugyanis a felszabadulás után rögtön visszanyerte részvételi jogát, s azt a szabad királyi városi rang elnyerése után külön törvénnyel is megerősítették. Sőt, még azt is sikerült elérni, hogy a városok sorában az első helyet biztosítsák a régi fővárosnak. Ennek ellenére követei nem igen jutottak szóhoz az országos közélet színpadán a nemesség mellett.

Nagyobb sikerrel működtek Buda képviselői a szabad királyi városok közös felsőbíróságán, a tárnoki széken, ahol szintén az első hely illette meg őket. A bíróságnak nem volt ugyan állandó székhelye, de Buda tekintélyét jelzi, hogy levéltárát itt helyezték el, s 1748-tól kezdve üléseit mind gyakrabban tartotta valamelyik vízivárosi fogadóban vagy a budai városházán.

Budának a 18. században nem volt a középkorihoz hasonló jogkönyve. A bíráskodási gyakorlatban a római, az osztrák és a német jogot, illetve a magyar jogszokásokat meglehetősen eklektikusan alkalmazták. A tendencia mindenesetre az utóbbi térhódítása volt az idegen joggyakorlattal szemben.

Az egyházi élet fénykora

Budán a középkorban számos egyházi rendeltetésű épület állt. A török hódoltság alatt ezekből vagy iszlám mecsetek és dzsámik lettek, vagy pedig profán célokra (raktárnak, istállónak) használták őket. A visszafoglalás után megindult a különböző szerzetesrendek versengése ezekért az épületekért, illetve telkekért.

Elsőként és legaktívabban a jezsuiták és a ferencesek léptek fel, nem egyszer egymással is összeütközésbe kerülve. A rögtön az ostrom után Budára érkezett négy jezsuita a királyi palota melletti, egykor Alamizsnás Szent Jánosról nevezett templomot vette birtokba; mint utóbb kiderült, tévedésből, mert azt hitték, ez volt a város főtemploma. (Közülük egyébként csak egy érte meg a tavaszt, az is betegen.) Mikor rájöttek a tévedésre, 1687-ben királyi rendeletet eszközöltek ki, hogy a ferencesek adják át nekik az igazi főtemplomot, a Nagyboldogasszony-templomot. Ezt ugyanis időközben - tekintettel arra, hogy a rend kiemelkedő szerepet játszott a török hódoltság alatt élő keresztények lelki gondozásában - ők kapták meg.

A jezsuita rendház főnöke még 1687-ben megkapta a királytól a "Buda város örökös plébánosa" címet, ám a város ezt vonakodott tudomásul venni. A tanács a jezsuiták Nagyboldogasszony-templomával szemben a szomszédos, a török kort viszonylag épen átvészelt Szent Miklós-templomot szerette volna plébánia rangra emelni. (Ez egykor a domonkos rendé volt; tornyának maradványai ma a Hilton Hotel falában láthatók.) A jezsuiták a vitában úgy teremtettek kész helyzetet, hogy a vetélytárs templomot lebontották, köveit pedig rendházuk építéséhez használták fel...

A város egyházi életében - 1773-as feloszlatásáig - a jezsuita rend rendelkezett a legnagyobb befolyással. Aktivitásuk megnyilvánult a más vallású bevándorlók áttérítésében, "jámbor társulatok" alapításában, és a különböző vallásos megnyilvánulások szervezésében is. Ezek között a leglátványosabbak a körmenetek voltak. Budán a katolikus egyház szokásos évi négy körmenete mellett további kilencet honosítottak meg, amelyen a város egyházi és világi előkelőségein kívül a céhek is testületileg, saját zászlóik alatt vonultak fel. Különösen kiemelkedett ezek közül a szeptember 2-ai, Buda visszafoglalásának emlékére tartott processzió, amelyen a pestiekkel együtt emlékeztek meg a felszabadítókról. A rend megszűntéig az oktatás is kizárólag a jezsuiták kezén volt Budán.

A Nagyboldogasszony-templomból kiszorított ferencesek az Úri utca végén álló Mária Magdolna-templomot kapták meg. A szomszédos telkeken építették kolostorukat közel fél évszázadon keresztül. Hasonlóan lassan haladt a karmeliták "fészekrakása" is, akik a Szent György tér mellett a jezsuiták által elhagyott egykori Szent János-templomot kapták meg 1693-ban, s csak 1734-re készült el teljesen az általuk Szent Józsefnek szentelt kolostor.

Negyedikként a jelentős földbirtokokkal rendelkező klarissza apácarend vetette meg lábát a várban. A nyolc nővér 1714-ben költözött Pozsonyból egy bérelt épületbe. Miután szabad telkeket ekkor már nem találtak, vásárlások útján jutottak ingatlanokhoz az Úri utca és az Országház utca között, ahol felépítették templomukat és rendházukat. Az utóbbi teljes kiépítése éppen akkor fejeződött be, amikor II. József feloszlatta a rendet.

Csak nevében élt viszont tovább a palotanegyed középkori Szent Zsigmond temploma, amelynek alapfalai ma a Szent György téren láthatók. A felszabadítás után helyén egy kis kápolnát építettek. Ez kétszer is leégett, illetve felrobbant a lőportoronnyal együtt az 1723-as tűzvészben. Nevét átvitték az 1760-as évek végén a palota északi szárnyában épült kápolnára (ennek bejárata a nagy udvarról, az oroszlános kapu mellett nyílt). A Szent Zsigmond-kápolnában a csillagkeresztes rendhez tartozó lelkész látta el a szolgálatot budai préposti címmel. A kápolna temetkezési helyül is szolgált. 1777 előtt a palota magasabb rangú személyzete, illetve családtagjaik leltek benne nyughelyet, a 19. században pedig a nádori család tagjait helyezték végső nyugalomra az ekkortól nádori kriptának nevezett sírboltban.

Ugyanebben az épületszárnyban helyezte el Mária Terézia 1770-ben az angolkisasszonyokat, illetve az általuk működtetett leánynevelő intézetet. A tanítórendnek azonban nem sikerült itt gyökeret ereszteni: 1777-ben Vácra költöztette őket a királynő.

A 18. században a szerzetesrendek jelenléte erőteljesen egyházias jelleget kölcsönzött a várnak, mind lakóit, mind a városképet tekintve. Ez a felvilágosult abszolutizmus idején, főleg II. József egyházpolitikai intézkedései következtében halványult el. A vallásos életet legaktívabban szervező, s az összes várbeli iskolát működtető jezsuita rendnek a megszűnése még Mária Terézia alatt, 1773-ban bekövetkezett. A többi várbeli szerzetesi közösség is csak egy évtizeddel élte túl a jezsuitákat. II. József ugyanis birodalmában feloszlatta az összes szerzetesrendet, kivéve a tanítással vagy betegápolással foglalkozókat. 1782 és 1786 között egymás után erre a sorsra jutottak a budaiak is. Épületeiket a Pozsonyból ideköltöző kormányhatóságok kapták meg. A négy templom közül csak kettő, a Nagyboldogasszony- és a Mária Magdolna-templom maradt meg eredeti rendeltetésében. A karmelitákéból színház lett (Várszínház), kolostorukból pedig a társas élet helyszínéül szolgáló kaszinó. A klarisszák templomának tornyát lebontották, belsejét pedig szintekre osztva hivatali helyiségekké alakították.

A katolicizmus pozícióinak valamelyes gyengüléséről árulkodik az is, hogy a kormányhatóságok idehelyezése után megjelent Budán a szabadkőműves szervezkedés. A kormányszervekkel együtt költözött ide az "Első ártatlansághoz" és a "Hallgatagsághoz" címzett páholy, amelyeknek tagsága kormánytisztviselők mellett ügyvédekből és megyei tisztviselőkből, azaz túlnyomórészt a nemességből verbuválódott; városi polgár alig akadt közöttük. A felvilágosodás előőrseinek számító szervezeteket azonban a 18. század végén, a francia forradalom ellenhatásaként kibontakozó konzervatív abszolutizmus felszámolta.

Egy másik apró repedést jelentett a vár egységes katolikus jellegén, hogy 1844-ben megalakult a budai evangélikus egyházközség. A protestánsok megjelenése szintén a kormányhivatalok ideköltözésével, illetve II. József vallási tolerancia-rendeletével kezdődött, de pozícióik megerősödésében fontos szerepet játszottak József nádor protestáns feleségei is. Tulajdonképpen Mária Dorottya "házi kápolnájaként" épült a Szent György téren az első kis evangélikus templom, amelyet a 19. század végén a Bécsi kapu térre helyeztek át.

Bár II. József intézkedései megrendítették a katolikus egyház pozícióit, a 19. században pedig fokozatosan elvesztette államegyház jellegét, azért továbbra is sokat megőrzött világi befolyásából is. Püspökei, sőt, maga a magyarországi egyház élén álló, várbeli palotával rendelkező esztergomi érsek is közreműködött azokon a nagy állami eseményeken (augusztus 20-i állami ünnep, koronázások), amelyeknek fő helyszíne egészen 1945-ig a vár maradt.

A vár mint iskolaváros

A budai vár a 18. században valóságos kis iskolavárossá fejlődött. Ennek anyagi alapjait az a nagy alapítvány teremtette meg, amelyet 1687-ben Széchenyi György esztergomi érsek hozott létre, hogy abból a jezsuiták akadémiai (főiskolai) rangú kollégiumot, papnevelő intézetet, illetve állami tisztviselőket képző konviktust létesítsenek Budán. A gimnáziumi oktatás már 1687 végén megkezdődött, a kollégium pedig 1702-re épült fel a Nagyboldogasszony-templom északi oldalán (a Hilton Hotel helyén). Ekkor kezdtek hozzá a papnevelő szeminárium és a világi konviktus építéséhez a templom déli oldalán, amelyben 1712-ben indult meg az oktatás. Ünnepélyesen 1713-ban nyitották meg az Academicum et Universitatis Collegiumot, amely elsősorban lelkészeket képzett.

Az iskolakomplexum a 18. század közepén érte el legnagyobb kiterjedését: 1757-ben csaknem 800 - zömmel vidéki - diákja volt, akiket mintegy 40 jezsuita páter oktatott, köztük a szerény hazai tudományosság legjobb képviselői. A tanulólétszám megnövekedése új épületet is igényelt: a Szentháromság téren, a kollégiummal szemben épült fel 1747-ben az akadémia új háza, amelyet a korabeli Magyarország legszebb s legjobban felszerelt iskolájának tartottak. Ebben dísztermet is kialakítottak az iskolai színelőadások céljára; a jezsuiták oktatási rendszerében ugyanis a színjátszás, amelynek során a nyilvánosság előtti szereplést sajátították el a növendékek, fontos szerepet kapott. A színi előadások még akkor sem maradtak el, ha valamilyen nyomós ok miatt tanítási szünetet kellett elrendelni.

A jezsuita rend 1773-as feloszlatása után a gimnázium és az akadémia megtartotta ugyan katolikus jellegét, de állami felügyelet alá került. Fenntartási költségeit ezután a rend birtokaiból alapított, s az állam által kezelt tanulmányi alapból fedezték. A szerzetes tanárok túlnyomó része a helyén maradt, s világi papként oktatott tovább. Az oktatási szervezet 1777-es reformja után a budai gimnázium főgimnáziumi rangot kapott, az egyetem ideköltözésével pedig az akadémiát, mint feleslegest megszüntették.

1777-től Buda egy rövid időre a magyar oktatásügy központjává vált. Ebben az évben ugyanis az ország szélén fekvő kisvárosból, Nagyszombatból a fővárosba költöztették Magyarország egyetlen egyetemét. Ezt 1635-ben Pázmány Péter esztergomi érsek alapította; a jezsuita rend feloszlatása óta "királyi egyetemnek" nevezték ugyan, de továbbra is szorosan kötődött a katolikus egyházhoz. A kihasználatlanul álló királyi palotában helyezték el az orvosi, a jogi és a bölcsészeti kart, a budai Főgimnáziumot, valamint a jogi és filozófiai képzést nyújtó Terézia Akadémiát, továbbá a könyvtárat és a természettudományi gyűjteményeket. A teológiai kar a papképző szemináriummal a Szentháromság téren, a volt jezsuita épületekben lelt otthonra. Az új funkció külső jeleként a palota tetejére négyemeletes csillagvizsgáló torony épült (ezt 1830-ban bontották le). Az egyetemet budai tartózkodása idején 400-500 diák látogatta. Noha 1780-ban a királynő a palotát az egyetem tulajdonába adta, az mégsem maradt sokáig benne: Mivel a Budára költöző kormányhatóságoknak helyre volt szüksége, II. József a karokat 1784-ben Pestre, a papképző szemináriumot és a Thereziánumot pedig Pozsonyba helyezte át. Ezek az intézkedések hosszú időre meghatározták a városrész fejlődését. A várnegyed megszűnt egyházi és oktatási központ lenni, helyette kormányzati központtá vált.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy a vár iskola nélkül maradt volna. A Főgimnázium - amely megmaradt az egyetem gyakorló iskolájának - s a hozzá csatolt elemi mintaiskola továbbra is itt működött, sőt utóbbi leányiskolával is kiegészült. A színvonalas középiskolát 1832-től a legelismertebb tanítórend, a piarista vette át. (Közülük választották ki József nádor fiainak magántanárait is.) A piarista szerzetes-tanárok nem zárkóztak el a kor szellemi áramlatai elől; ennek is tulajdonítható, hogy tanítványaik közül sokan játszottak fontos szerepet a polgári nemzetállam megteremtését előkészítő reformkorban, illetve az azt megvalósító 1848-as forradalomban.

A Katolikus Egyetemi Gimnázium - amely a főváros legrégibb és leghosszabb ideig működött középiskolája volt - 1876-ban költözött ki a várból a Vízivárosba. Épületében - amelyről a mai Hess András teret sokáig Iskola térnek nevezték - polgári leányiskola, majd leánygimnázium működött 1936-ig. A szintén kiköltöző Szilágyi Erzsébet Gimnázium helyén elemi iskola maradt, melynek épülete az ostromban elpusztult. Az Iskola tér közel 260 éves oktatástörténeti szerepe ezzel lezárult. A várban ma a Tárnok utcai általános iskola az egyetlen oktatási intézmény. 

Újra főváros

A 18. század elejére a középkori Magyarország csaknem teljes területe felszabadult a török uralom alól. Az uralkodóknak szembesülnie kellett azzal a hagyománnyal, hogy elődeik székhelye Buda volt. (Azalatt a másfél évszázad alatt, amíg az ország középső része török megszállás alatt élt, lényegében a határ melletti, Bécshez közeli Pozsony vált a megmaradt Magyar Királyság fővárosává.) Annak persze semmi realitása nem volt, hogy a Habsburg-dinasztiából származó magyar király - aki egyben a német-római császári cím birtokosaként egy nagy közép-európai birodalom feje is volt - ide, birodalmának egyik elmaradott, távoli tartományába költözzön Bécsből. A magyar rendek ugyan újra és újra szorgalmazták, hogy Buda újra királyi székhely legyen, sőt ezt 1741-ben törvénybe is foglalták, ám valójában beérték volna egy másodlagos főváros szerepével, amelyben rendszeresen időzik a fejedelem. Ennek a kívánságnak ígért eleget tenni Mária Terézia, amikor 1749-ben elrendelte, hogy a királyi palota építése folytatódjon. A törvény azonban papíron maradt: Mária Terézia negyven éves uralkodása alatt (1740-1780) mindössze két futó látogatásra méltatta Budát, 1751-ben és 1764-ben.

Az üresen álló hatalmas épület hasznosítására több kísérlet is történt. A királynő először - 1766-ban - kedvenc lánya, Mária Krisztina és annak férje, a helytartóvá kinevezett Albert szász-tescheni herceg rezidenciájának szánta. Ők azonban rövid idő után Pozsonyba költöztek, hiszen az Albert által vezetett kormányhatóság, a Helytartótanács ott székelt. 1770-ben az angolkisasszonyok rendjének nyolc apácáját helyezték el az északi szárnyban, akik leánynevelő intézetet működtettek az épületben. Nyolc leány a királynő alapítványából, további 40-60 fizetség ellenében nyert itt nevelést.

Az angolkisasszonyok azonban nem sokáig maradhattak a várban. Intézetüket Mária Terézia Vácra helyezte át, mert a palotát 1777-ben a Nagyszombatról Budára költöztetett egyetem kapta meg. Az egyetem is csak hét évig működött itt, épületeinek ugyanis a következő uralkodó más funkciót szánt, ezért Pestre költöztette.

II. József uralkodásának évtizede (1780-1790) mozgalmas időszak volt Budán: a régi főváros közel került ahhoz, hogy visszanyerje középkori rangját. A "kalapos király" - így nevezték a kortársak Józsefet, aki nem koronáztatta meg magát, hogy ne kelljen esküt tennie a hatalmát korlátozó rendi alkotmányra - Budán központosította magyar tartományának kormányszerveit. 1784-ben Pozsonyból a budai várba helyezte át a közigazgatás és a pénzügyigazgatás kormányhatóságait, a Helytartótanácsot és a Királyi Kamarát. (A két szervet egyesítette, de halála után ezek újra szétváltak.) Néhány évre átköltöztették Pestről a legfőbb bíróságot, a Királyi Kúriát is.

A hivatalok elhelyezése nem jelentett problémát: az 1782-ben feloszlatott szerzetesrendek hatalmas épületegyütteseiben nyertek elhelyezést. A Helytartótanács és a Kúria a ferencesek és a klarisszák egymással szomszédos kolostoraiban rendezkedett be, az Úri utca és az Országház utca közötti tömbben (itt ma a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézetei működnek). Itt őrizték 1787-től az ország levéltárát is. A Kamara az egyetem Pestre költözésével felszabadult jezsuita épületeket vette használatba a Szentháromság téren (ezek a Mátyás-templom két oldalán álltak, részben a mai Hilton Hotel helyén). A negyedik budavári rend, a karmeliták kolostorában előbb a tisztviselők számára alapított kaszinó működött, majd az ország legfelsőbb katonai hatóságát, a Főhadparancsnokságot helyezték el benne.

A közigazgatás itteni összpontosítása ellenére Buda nem tudott minden fővárosi szerepkört megszerezni. Az országgyűlések többsége továbbra is Pozsonyban zajlott, mindössze három rövid ülésszakot hívtak össze Budán: 1790-ben, 1792-ben és 1807-ben tanácskozott a rendi képviselet a Helytartótanács épületegyüttesében kialakított Országházban (a mai Országház utcában). A törvényhozás mellett az igazságszolgáltatás központja sem Buda volt: a felsőbíróságok - a rövid kitérő után - a testvérvárosban, Pesten működtek tovább.

A kormányhatóságok ideköltözése következtében egyre több nemes és főúr telepedett meg a várban, s a szerényebb polgárházak helyén számos elegáns palota épült.

Habsburgok Budán

A Mária Terézia alatt kibővített palota ugyan mindig készen állt a király fogadására, az uralkodó azonban csak ritkán, akkor is rövid időre látogatott Budára. Hiába rendezték be fényűzően a császári lakosztályokat a bécsi Hofburg raktáraiból származó bútorokkal, a rezidencia lakatlan szigetként magasodott a város fölé. Ezt a csendet csak futólag törték meg a Habsburg-ház családi vagy hivatalos ünnepei, esetleg fejedelmi látogatások. Az egyetlen hosszabb királyi tartózkodásra 1809-ben került sor: a Napóleon elől Bécsből elmenekült I. Ferenc töltött itt néhány hónapot.

Életet csak a palota déli szárnyában lehetett találni, ahol 1790-től a nádor rendezkedett be. (A nádor a király után következő választott rendi méltóság volt: ő elnökölt az országgyűlés felsőtábláján, a Helytartótanácsban, a legfőbb bíróságon, sőt ő volt Pest megye főispánja is.) A rendiség utolsó szakaszában, 1848-ig ezt a fontos tisztséget hárman töltötték be, s mindegyikük a Habsburg-családból származott: Sándor Lipót főherceg 1790-1795 között, öccse, József 1796-1847-ig, az ő fia, István pedig 1848 szeptemberéig állt a magyarországi közigazgatás és igazságszolgáltatás élén.

A három nádor közül leghosszabb ideig József élt Budán, s leginkább ő hagyott nyomot a főváros képén. Különösen Pest fejlesztését tekintette szívügyének, amely működésének fél évszázada alatt provinciális kisvárosból az ország politikai, gazdasági, kulturális központjává vált. A rendek és az udvar ellentéteinek kiegyenlítésére többször vállalt közvetítő szerepet. Kulturális és szociális intézmények, gazdasági vállalkozások sorának alapítását, fejlődését támogatta hivatali eszközeivel, de olykor magánvagyonából is.

A nádori család lakosztályait a palota déli szárnyán - a mai Budapest Történeti Múzeum helyén - alakították ki. (A főszárnyat mindig az uralkodó részére tartották fenn, de nagyobb eseményekre a nádor igénybe vette a reprezentációs termeket.) Józsefnek az orosz uralkodóházból választottak feleséget. Pál cár lánya, Alexandra Pavlovna Budára érkezésével felragyogni látszott a középkori rezidenciaváros régi fénye: az őt körülvevő magyar arisztokrácia úgy viselkedett, mintha királyné lenne. A menyasszony fényes hozománnyal (rengeteg ékszerrel, arany- és ezüst étkészletekkel, porcelánokkal, díszöltözetekkel) érkezett Magyarországra. A magas szintű reprezentációhoz szokott, és hatalmas magánjövedelemmel rendelkező cárkisasszony megjelenése felpezsdítette a kulturális és társasági életet: ekkor került sor Haydn, majd Beethoven vendégszereplésére. Az élénk udvari életnek azonban hamar vége szakadt: Alexandra Pavlovna két év múlva, 1801-ben, 19 évesen meghalt szülés közben. (A Buda melletti Ürömön emelt kis pravoszláv templomban temették el.)

József főherceg 14 éves özvegysége alatt gyakran volt távol Budától, így igazi udvari élet nem alakult ki. Második házasságát 1815-ben kötötte meg Hermina szász-anhalti hercegnővel, akit két év múlva szintén szülés közben veszített el. Harmadik felesége Mária Dorottya württembergi hercegnő volt, aki 1819-ben lett József hitvese, és 1855-ben, 8 évvel férje után halt meg. Ebből a házasságból egészen 1945-ig éltek Habsburg-leszármazottak Budán.

A palatinus két későbbi, protestáns házastársa kifejezetten puritán udvartartást rendezett be. A nádori család életmódjában nem lépte túl egy vagyonosabb polgárcsalád kereteit, és sok mindent megvalósított a biedermeier kor eszményéből, a csendes családi élet boldogságából. Jól illett ebbe a képbe a családfő "hobbija" is: József alakította ki a Várhegy lejtőin a sokak által megcsodált kertet, amelynek 300 fajta rózsáját a "királyi fenség" gyakran saját kezével metszegette. (A Habsburg családi hagyományhoz tartozott, hogy a fiúk elsajátítottak valamilyen mesterséget; József szenvedélyes kertész volt.)

Mindkét nádorné általános tiszteletet vívott ki Pest-Budán szociális érzékenységével. 1817-ben, az előző év katasztrofális termése miatt fellépő tömeges ínség borzalmai láttán a 20 éves Hermina főhercegasszony kezdeményezésére és védnöksége alatt hozták létre a testvérvárosok arisztokrata hölgyei és előkelőbb polgárasszonyai a budai, illetve a pesti Jóltevő Asszony Egyesületet. A szervezetek a nagy ínség enyhültével szinte a szociális gondoskodás minden területére kiterjesztették tevékenységüket. A fiatalon elhunyt alapító örökébe a harmadik feleség, Mária Dorottya lépett. Az ő támogatásával szerveztek az elhagyott gyerekek számára lelencházat, a munkanélkülieknek "önkéntes dolgozóházat" és szegényházat.

József nádort ötvenéves hivatalviselésének utolsó évtizedeiben osztatlan tisztelet övezte Magyarországon. Népszerűsége Bécsben fel is keltette a gyanút (alaptalanul), hogy az ország elszakításán, egy magyar Habsburg-dinasztia alapításán munkálkodik. Amikor 1847. január 13-án, 71 éves korában elhunyt, az egész ország őszintén gyászolta a "magyar főherceget". Holttestét az általa kialakított nádori kriptában, a Szent Zsigmond-kápolna alatt temették el, ahová leszármazottai 1944-ig temetkeztek. Emlékét törvénybe iktatták, s 1869-ben a róla elnevezett pesti téren állították fel szobrát, a főváros első világi emlékművét - amelyet még egyetlen politikai rendszer sem akart eltávolítani.

Az 1848-1849-es szabadságharcot követően - amikor nemcsak Magyarország 1848-ban kivívott önrendelkezését számolták fel, hanem még a korábbi korlátozott különállását sem kapta vissza -, egy újabb Habsburg, Ferenc József császár unokabátyja, Albrecht került a magyarországi katonai és polgári hatóságok élére. A kormányzói címmel felruházott főherceg 1851. október 14-én érkezett meg Budára. Mivel a palotában még folyt az ostrom utáni helyreállítás, a Sándor-palotában rendezte be udvartartását, s csak 1856-ban költözött át az újjáépített nádori szárnyba feleségével, Hildegard főhercegnővel együtt.

Albrecht főherceg a császár közvetlen helyettese volt Magyarországon, így őt fejedelmi reprezentáció illette meg, s jövedelmeit ehhez mért bőkezűséggel szabták meg. A katonásan kemény főherceg csak lassan engedett a "rebellis" magyar fővárossal szembeni tartózkodásából: feleségével egy idő után el-eljárt a színházba, s a hivatali és társadalmi elitet igyekezett háza körébe vonni. Mivel ezt is inkább hivatali kötelességként teljesítette, feszes estélyei nem örvendtek túl nagy népszerűségnek. Hildegard is igyekezett megfelelni a pozíciójához fűződő elvárásoknak: átvéve József nádor feleségének helyét, felkarolta a fővárosi jótékony nőegyletek ügyét, s ebbéli buzgalmával ki is vívta a polgárok rokonszenvét és elismerését. Amikor azonban 1860-ban az abszolutizmus rendszere megrendült, és Albrechtet visszahívták, a főhercegi pár után nem sok könnyet ejtettek a budaiak sem...

A nemzet kultikus központja

A budai vár, illetve a Várpalota a 18. század folyamán fejedelmi rezidenciává ugyan nem vált, de a - a kormányzati funkciókon túl - a Magyar Királyság szakrális központjává lett az itt őrzött két nemzeti ereklyének: a Szent Jobbnak és a koronázási ékszereknek köszönhetően.

Elsőként 1771. július 20-án az államalapító Szent István király épen maradt kezét, a Szent Jobbot, a legnagyobb tiszteletnek örvendő magyar ereklyét helyezték el nagy ünnepség keretében a Várpalota Szent Zsigmond-kápolnájában. A török elől elmenekített ereklyét a dalmáciai Raguzában (ma Dubrovnik, Horvátország) őrizték, innen szerezte vissza Mária Terézia. Őrzésével a budai prépostot bízta meg, s az északi szárny zárt belső udvarán egy ellipszis alakú külön kis épületet, a Szent István- vagy Szent Jobb-kápolnát csatoltak a Szent Zsigmond-kápolnához (a 19. század végi átépítés idején bontották le).

Ettől fogva Buda lett az első magyar szent, Szent István kultuszának központi helye. Ennek fénypontja a minden év augusztus 20-án, a Zsigmond-kápolna és a Nagyboldogasszony-templom között megtartott nagy körmenet volt. A 19. század elejéig ez inkább Pest és Buda ünnepe volt (ez váltotta fel a szeptember 2-ai, Buda török alóli felszabadulásának emlékére tartott körmenetet), de 1818-tól az állami ünnep rangjára emelkedett. Ekkor ugyanis a Helytartótanács elrendelte, hogy a körmenetben a kormányhatóságok vezetőinek és tisztviselőinek testületileg, teljes díszben részt kell venniük. Szintén testületileg, zászlaik alatt vonultak fel a pesti és budai céhek, a két város gimnáziumi és egyetemi diákjai, valamint az egyháziak. Augusztus 20., az államalapító István király névnapja, a várbeli körmenet, egészen 1944-ig a legfontosabb állami ünnepség volt.

A Szent Jobbot az ostrom elől menekítették el őrzési helyéről. Miután a második világháborúban megsérült kápolnát nem állították helyre (ma a Nemzeti Galéria kiállítóterme), az ereklye a pesti Szent István-bazilikába került. Ott őrzik ma is, és onnan indul a rendszerváltás óta újjáéledt augusztus 20-i körmenet.

1790-től a Szent Jobb mellett a Várpalota kápolnájában őrizték a másik legféltettebb nemzeti kincset, a Szent Koronát és a hozzá tartozó koronázási ékszereket. Ezeket a török időkben, illetve a 18. században a pozsonyi várban tartották; ott ülésezett 1848-ig az országgyűlések zöme, és majdnem minden Habsburg-házi uralkodót ott koronáztak magyar királlyá. A különleges tiszteletben tartott nemzeti jelképeket II. József - aki nem akart felesküdni a hatalmát korlátozó magyar rendi alkotmányra - múzeumi tárgyként Bécsbe vitette. A "kalapos király" abszolutista rendszerének összeomlásával a koronát diadalmenetben szállították vissza Magyarországra, s a nemesség fegyveres, díszruhás csapatainak kíséretében, harangzúgás és ágyúdörgés közepette, 1790. február 24-én érkezett Budára - éppen II. József halálhírével egy időben. Miután a Nagyboldogasszony-templomban három napig közszemlére tették, a kápolna fölött, az ékszerek őrzésére kialakított szobában zárták el. II. József utódja, II. Lipót elrendelte, hogy ezentúl itt őrizzék a koronát a jogarral, országalmával, karddal, a palásttal, a kesztyűvel, a harisnyával és a saruval együtt.

A koronázási ékszereket ezentúl csak rövidebb időre vitték el a budai várból: a koronázásokra 1790 őszén és 1830-ban Pozsonyba, illetve háborús fenyegetések idején. Ilyen menekítésre a napóleoni háborúk idején kétszer került sor, bár egyik esetben sem közelítették meg a franciák a fővárost. 1849 elején - a szabadságharc idején - a magyar kormány Debrecenbe vitte magával a kincseket, a szabadságharc bukása után pedig a török birodalom határa előtt, a Duna melletti Orsovánál ásta el a menekülő magyar miniszterelnök, Szemere Bertalan. A négy év múlva megtalált koronát ünnepélyes külsőségek között helyezték el újra Budán. A következő évtizedekben csak Ferenc József 1867-es és IV. Károly 1916-os koronázása alkalmából, illetve néhány különleges esetben (például a magyar honfoglalás ezredik évfordulójának ünneplésekor, 1896-ban) vették elő, s tették közszemlére. 1900-ig őrizték a kápolna fölötti "koronakamrában", ekkor áthelyezték a nyugati szárnyban a kifejezetten erre a célra kialakított páncélterembe. 1944 novemberében távozott végleg a magyar államiság fő jelképe a várból: a közeledő szovjet csapatok elől előbb Nyugat-Magyarországra, majd a Német Birodalomba menekítették, ahol amerikai "fogságba" került. 1978-ban, a nemzetközi enyhülési folyamat egyik jeleként adta vissza az Amerikai Egyesült Államok kormánya Magyarországnak a nemzeti ereklyéket. A korona 2000 óta a Parlamentben, a hozzá tartozó koronázási kellékek a Nemzeti Múzeumban vannak kiállítva.

Királykoronázások Budán

Buda az újabb korban háromszor volt királykoronázás színhelye: 1792-ben I. Ferenc, 1867-ben Ferenc József, 1916-ban pedig IV. Károly uralkodóvá avatási ceremóniája zajlott a várban. Ezek az ünnepségek elég pontosan meghatározott szertartásrend szerint zajlottak, de bizonyos mozzanataik a körülményektől (a király egyéni kívánságaitól vagy a politikai helyzettől) függően változhattak, miként az egyes helyszínek is áthelyeződhettek.

I. Ferenc koronázását 1792. június 6-ára tűzték ki. Az ünnepségsorozat azonban már négy nappal korábban, a királynak és kíséretének bevonulásával megkezdődött. A hosszú kocsisor élén haladó uralkodó a Bécsi kapun át, a város kulcsainak jelképes átvétele után lépett be a várba. A tanács hódolatnyilvánítása, diadalkapu, zeneszó, ünnepélyes istentisztelet, este pedig díszkivilágítás üdvözölte a fiatal királyt és feleségét.

A koronázásra az akkor használaton kívüli ferences (a későbbi Helyőrségi) templomban gyűltek össze a rendi Magyarország előkelőségei. A szertartást a régi szokásnak megfelelően a hercegprímás esztergomi érsek, Batthyány József végezte a nádor, Sándor Lipót közreműködésével (aki egyébként a király öccse volt). A ceremónia végeztével - amit a bástyákon elhelyezett ágyúk dörgése és a város összes harangjának zúgása adott hírül - a király és kísérete gyalogosan átvonult a Mátyás-templomba, ahol aranysarkantyús vitézeket avatott. A menet élén haladó tárnokmester lóhátról a koronázás emlékére veretett arany és ezüst pénzérméket szórt a hatalmas tömeg közé. A kitüntetési szertartás után a király lelovagolt a Vízivárosba, hogy a kapucinusok temploma előtti emelvényen letegye a koronázási esküt, a mai Margit híd közelében emelt koronázási dombon pedig elvégezze a jelképes kardvágásokat a négy égtáj felé: ezek jelképezték, hogy országát minden ellenséggel szemben megvédi.

A hagyományok szerint ugyan, de különösen látványos ünnepség keretében zajlott le 1867. június 8-án Ferenc József koronázása Budán és - ezúttal először - Pesten. A nagy pompával akarták megpecsételni a nemzet és az uralkodó közötti kibékülést. (Ferenc József ténylegesen már 1848-tól, tehát csaknem két, feszültséggel teli évtized óta gyakorolta a hatalmat. Az ő nevéhez fűződött az 1848-1849-es szabadságharcot követő véres megtorlás.)

A látványosságok egy héten át tartottak, s a királyi pár budai bevonulásával kezdődtek. Az előkészületek, azaz az országgyűlés és az uralkodó közti jelképes aktusok - a dokumentumok aláírása, átadása, a koronázásra való felkérés - helyszíne a királyi palota trónterme volt. A koronázási ékszereket a koronázás előtti napon vitték át a koronaőrök harangzúgás közepette, a katonaság sorfala között a Mátyás-templomba. A templom belsejét szőnyegekkel, kárpitokkal és zászlókkal díszítették, s díszes trónszéket állítottak. A koronázás napján a palotától induló menetben ott haladt a korabeli Magyarország teljes politikai és egyházi elitje. A király magyar tábornoki egyenruhában, lóháton tette meg a pár száz méteres utat, két oldalt pedig Pest és Buda elöljárói kísérték.

A Mátyás-templomban szigorúan meghatározott szertartás szerint most is az esztergomi érsek végezte el a királlyá avatást. A legfontosabb mozzanatnál, a Szent Korona felhelyezésénél a (nem létező) nádort helyettesítő Andrássy Gyula gróf miniszterelnök segédkezett. Erzsébet megkoronázására szintén az oltár előtt került sor: ehhez rövid időre "kölcsönvették" Ferenc Józseftől a Szent Koronát. Liszt Ferenc erre az alkalomra írt Koronázási miséjének meghallgatása után a király a nemzetiszínű posztóval bevont úton gyalog átment a helyőrségi Mária Magdolna-templomba az aranysarkantyús vitézek avatására, miközben a lovon haladó pénzügyminiszter emlékpénzeket szórt a nép közé.

Ezután a király és kísérete hosszú lovasmenetben a Lánchídon át a pesti belvárosi templomhoz vonult. Az itt felállított emelvényen, az országgyűlés tagjai előtt tette le a királyi esküt. A Lánchíd pesti hídfője előtt emelt koronázási dombon végezte el Ferenc József lóháton a négy kardvágást, ami "valami lovagkori varázst öntött a jelenetre" - írta az egykorú tudósító.

Az ünnepségek a hivatalos szertartás befejezése után még napokig tartottak. A budai palotában egy hétig minden nap 180-an voltak hivatalosak a királyi asztalhoz. A pestiek a Városligetben, a budaiak a Vérmezőn mulathattak a koronázás estéjén: ökörsütés, ingyen kenyér és bor, tánc és népies sportversenyek tették emlékezetessé a napot. Másnap a két koronázó város a régi szokás szerint természetbeni ajándékokkal (terményekkel és állatokkal) kedveskedett a felséges párnak. A koronázási jelvényeket három napra közszemlére tették a Mátyás-templomban: ezek visszavitele tett pontot az ünnepségsorozat végére. A nagy kibékülést a király a maga részéről azzal pecsételte meg, hogy az országgyűléstől koronázási ajándékul kapott százezer aranyat az 1848-1849-ben megrokkant honvédek segélyezésére ajánlotta fel, és teljes amnesztiát hirdetett a politikai elítéltek számára.

Ferenc József utódát, az utolsó magyar királyt, IV. Károlyt 1916. december 30-án koronázták királlyá. A javában zajló világháború közepette az ünnepségek szerényebbek voltak ugyan mint 1867-ben, s azokat biztonsági okokból a vár területére korlátozták, de azért igyekeztek minél többet felmutatni a történelmi Magyar Királyság fényéből.

Reggel ágyúdörgés és harangzúgás közepette vonult a koronázási menet a királyi palotából a Mátyás-templomba. A fiatal király és felesége nyolc fehér lóval vontatott rokokó hintóban tette meg a rövid utat. Az ősi szertartást most is az esztergomi érsek celebrálta, a miniszterelnök, Tisza István gróf közreműködésével. Utána sor került a királyné, Zita megkoronázására. Ezúttal a koronázás helyszínén, a Mátyás-templomban avatta fel az új uralkodó az aranysarkantyús vitézeket is. A máskor pusztán protokolláris mozzanatnak különös drámaiságot kölcsönzött, hogy a kitüntetéshez ezúttal egy éppen zajló borzalmas háború többnyire súlyosan rokkant, csonkolt katonái sorakoztak fel...

A koronázási esküt a templom előtt, a Szentháromság-szobor mellett felállított emelvényen mondta el IV. Károly, majd lóháton a Szent György térre vonult, hogy az itt emelt dombon megtegye a hagyományos kardvágásokat. A szimbolikus ígéretet, az ország megvédését IV. Károly nem tudta megtartani: a Magyar Királyságot két esztendő múlva darabokra szakították a győztesek...

Katonák és más fegyveresek

Buda a török hódítás után - leszámítva a Rákóczi-szabadságharc korának kisebb portyáit - 1848-ig nem volt kitéve támadásnak. A vár azonban a hosszú békeidőben is megőrizte katonai erődítmény jellegét; ezt csak 1874-ben szüntették meg hivatalosan (például ezért korlátozták a várfalak közelében az építkezést). A tüzérség fejlődésével a magasabb hegyektől övezett vár ugyan elveszítette stratégiai jelentőségét, de a területén elhelyezett intézmények miatt a katonai jelleg erősen érezhető maradt a 19. században is. A Ferdinánd kaszárnya a mai Kapisztrán téren - a Hadtörténeti Múzeum helyén -, a József kaszárnya pedig a mai Táncsics utcában állt. (Utóbbi érdekessége, hogy itt 1848 előtt esetenként politikai foglyokat is őriztek: Kossuth Lajos három évet raboskodott benne.) A katonai létesítmények azonban leginkább a Szent György téren összpontosultak. A volt karmelita kolostorban működött a magyarországi Főhadparancsnokság (Generalkommando), a Dísz térre nézett a főőrség épülete, két kaszárnya állt az 1806-ban épült Sándor-palota helyén; tőle délre pedig - a királyi palota mai északi szárnya helyén - a Fegyvertár (Zeughaus) hatalmas épülete terpeszkedett. A tér nyugati szélén volt a tüzérlaktanya és az ágyútelep, amelynek ágyúit másfél századon át - szerencsére - csak üdvözlő lövésekre használták.

A katonai létesítmények előtt álló őrök, az őrségváltások, a gyakorlatra kivonuló csapatok, ünnepeken, sőt bálokon a katonazenekar közreműködése - a 18-19. században mindez szorosan hozzátartozott a vár képéhez és mindennapjaihoz. A hosszabb ideig itt állomásozó tisztek többnyire a társasági élet szívesen látott résztvevői voltak, s többen közülük nyugdíjasként végleg Budán telepedtek le. Bizonyos tarkaságot kölcsönzött a várnak, hogy a legénység túlnyomórészt - a császári hadsereg általános gyakorlata szerint - a birodalom távoli tartományaiból származott. A cseh, olasz vagy horvát katonák a hadsereg közös nyelvén, németül tudtak kommunikálni a polgárokkal.

Alkalmanként azonban nemcsak katonákat, hanem a polgárokat is lehetett egyenruhában, fegyverrel a kézben látni. Mint az újkori városokban általában, így Budán is a legnagyobb múltú szervezetek közé tartozott a lövészegylet. A polgároknak veszély esetén személyesen is részt kellett venniük a város védelmében, s a céllövészet eredetileg erre készítette fel a férfiakat. A város önvédelmének alapját képező Budai Polgári Lövészegylet 1696-ban, szinte az önkormányzat újjászervezésével egyidejűleg alakult meg. A tanács kötelezte a céheket, hogy egy-egy mestert küldjenek vasárnaponként a lövőházba. Ha nem volt önként jelentkező, akkor ez a kötelesség a legfiatalabb mesterre hárult. Fegyverről és lőszerről a céhnek kellett gondoskodnia. Évente egyszer, ünnepélyes formában, díjazott lövészversenyen mérték össze tudásukat a polgárok.

Míg a 18. század elején még büntetés terhe alatt kellett kötelezni a polgárokat a megjelenésre, száz évvel később a lövészet divatos szórakozássá vált. A lövészegylet tagjának lenni ekkor már társadalmi pozíciót jelentett, s a várban élő arisztokraták is gyakran látogatták a lövöldét. A céllövő versenyek társadalmi eseménynek számítottak. A nagy egyházi ünnepek és az uralkodói látogatások alkalmából a katonaság mellett a lövészek is kivonultak saját zenekarukkal, díszsorfalat álltak az ünnepség helyszínén. Az 1830-as évektől a Lövészegylet rendszeresen rendezett bálokat és lövészestélyeket is. A lövészet védelmi funkciója elhalványult, előbb társasági jellegű tevékenységgé, később tisztán sporttá vált. A szabadságharc bukása utáni kényszerszünetet követően a Budai Polgári Lövészegyesület 1861-től már kifejezetten sportegyesületként éledt újjá, bár társasági jellegét sokáig megőrizte.

Ugyancsak a polgárok védelmi kötelezettségéből eredeztethető egy másik szervezet, a polgárőrség (Bürger-Miliz) létrejötte is. Budán először a Rákóczi-szabadságharc éveiben (1703-1711) szólították fegyverbe és kötelezték őrszolgálatra a polgárokat. A háborús évek elmúltával a polgárőrség elhalt, a városvédő hagyományok ápolása a lövészegyletekre maradt.

Amikor 1789-ben, az utolsó török háború idején a Pest-Budán állomásozó katonaság elvonult a délvidéki harctérre, a lövészegylet tagjaiból újraalakult a polgárőrség. Az "őrhad" számára hamarosan egyenruháról is gondoskodtak. 1790-ben a korona Budára hozatala alkalmával már kilenc egyenruhás század vonult ki az ünnepre. A hosszú francia háborúk éveiben nemcsak parádézott az őrhad, többször valóban ellátta hosszabb-rövidebb ideig a hadszíntérre vonult helyőrség közbiztonsági feladatait. A külön magyar és német századokba szervezett polgárőrség élén egy ezredes - a magisztrátus tekintélyes tagja - állt. A polgárjogért folyamodónak a 19. század elejétől be kellett lépnie az egyik századba, a polgáresküt is a polgárőrség egyenruhájában kellett letennie.

A polgárőrség tevékenysége a napóleoni háborúkat követő békeévekben az évenkénti gyakorlatozásban és az ünnepségeken való parádézásban merült ki. A szervezet 1848 tavaszán szűnt meg létezni, pontosabban egységei felolvadtak a forradalom első fegyveres szervezetében, a nemzetőrségben.

A várban állomásozó rendes katonaság és a polgárok fegyveres testületein kívül hosszabb-rövidebb ideig működtek a várban különleges rendeltetésű fegyveres szervezetek is. Közülük leghosszabb ideig a koronaőrség létezett. Felállítására a legfontosabb állami jelkép, a korona Budára szállítása adott alkalmat 1790-ben, s jelenléte 1944 őszéig - kisebb megszakításokkal - folyamatos volt. Magyar gránátos egyenruhában (medvebőr süvegben, fehér frakkban, világoskék szűk magyar nadrágban) őrizték a legfőbb állami jelképeket a palota kápolnája fölötti "kamrában", majd 1900-tól a korona tárolására kialakított páncélteremben (a mai Széchényi Könyvtár épületében), kísérték az ünnepeken, álltak díszsorfalat tiszteletére, szükség esetén pedig menekítették is.

Mivel a budai palota inkább csak elméletileg volt királyi székhely - hiszen a Bécsben élő uralkodók, különösen a kiegyezés előtt, alig fordultak meg itt - természetesen nem volt szükség testőrségre sem. A budavári reprezentáció céljára csak a 20. század elején, 1904-ben állítottak fel állandó szervezetet, a Magyar Királyi Darabont Testőrséget. A mintegy 60 főből álló testőrség az uralkodó - ekkoriban már gyakoribb - budai tartózkodása idején gondoskodott személyes védelméről, illetve a különleges alkalmak (bálok, fogadások, eskütételek, díszebédek, delegációk fogadása) fényét emelte különlegesen gazdag, a 17. századi magyar nemesi viseletet visszaálmodó egyenruhájában.

A két világháború között, a "király nélküli királyság" idején az államfő, Horthy Miklós rezidenciáján a kormányzói testőrség, hivatalos nevén a Magyar Királyi Testőrség gondoskodott a biztonságról, illetve a hely rangjához méltó reprezentációról. A kormányzót és családját, illetve hivatalait a puskás testőrség őrizte, míg a reprezentálás elsősorban az alabárdos csapat feladata volt. A mindennapos őrségváltási ceremónia ünnepnapokon katonazenekar kíséretében zajlott, és turisztikai látványosságnak számított.

A palota és a kormányzó őrzése a világháború fináléjában, 1944-ben kapott igazi jelentőséget. A megerősített testőrség Magyarország megszállásakor, március 19-én megakadályozta, hogy a német csapatok birtokba vegyék a Várpalotát. Október 15-én pedig, Horthy sikertelen kiugrási kísérlete után a testőrök kisebb csatát vívtak a palotát megszálló német és nyilas fegyveresekkel.

Kézművesek, szőlősgazdák és kereskedők

Budán a felszabadulás utáni években viszonylag nagyszámú kézműves telepedett le, sokféle ipar honosodott meg. Tíz év elteltével már 160 kézműves dolgozott a városban, akik 45 féle mesterséget űztek. A 18. század folyamán mind a mesterek, mind a szakmák száma töretlenül emelkedett. A legtöbben a hétköznapi igényeket kielégítő (azaz ruházatot és élelmiszereket előállító, illetve az építő-) mesterségeket űzték, de működött itt például aranyműves, fegyverkovács, könyvkötő, paplankészítő, vésnök, harangöntő, fésűs, tűzijáték-készítő, ami arra utal, hogy a város a távolabbi vidékek magasabb igényeit is kiszolgálta.

A felszabadulást követően az itt letelepedő mesterek szinte azonnal megkezdték a céhek szervezését. 1701-ig 31 céh kapott privilégiumot. Létrehozták a maguk érdekvédelmi szervezetét a különböző ruházati cikkeket előállítók (szabók, kalaposok, csizmadiák, vargák), a pékek, a fémekkel dolgozók és a halászok is. A céhalakításhoz legalább négy, vagyonosabb mester társulása kellett, akik fedezni tudták az alapítás meglehetősen magas összegét. Jellemző volt, hogy a kisebb létszámú szakmákban a budai mesterek a szomszéd városbeli, pesti kollégáikkal alkottak közös testületet, vagy vidékieket is felvettek maguk közé. Egyes népesebb szakmákban viszont akár több céh is létrejött a városban: a szabók például nemzetiségi alapon magyar, német és rác céhet is alakítottak. Az etnikumra utaló név azonban nem vagy nemcsak a mesterek nemzetiségére utalt, hanem az általuk előállított termékre is. A német szabók pl. az európai divatnak megfelelő öltönyöket, míg a magyar szabók a hagyományos magyar ünnepi öltözetet állították elő.

A céhek az első évtizedekben egyértelműen pozitív, az ipar megerősödését elősegítő szerepet töltöttek be. A 18. század második felében azonban egyre inkább a fejlődés akadályává váltak. A mesterek és a legények, illetve inasok létszámát korlátozták, magas taksákat követeltek a felvételért, esetleg nem is engedtek be mást maguk közé, mint saját fiaikat vagy vőiket. Kiváltságaikra hivatkozva féltékenyen őrizték saját városuk piacát: a céhen kívüli kontárok vagy más városok mesterei legfeljebb az országos vásárokon árulhatták portékájukat Budán. Ugyanígy számos áruféleséget tilos volt kereskedőknek behozni a városba a vásárokon kívül.

A céhek merevsége, kiváltságőrző elzárkózása oda vezetett, hogy a növekvő lakosság ellátására egyre kevésbé voltak képesek. Az állam ezért az 1760-1780 között végrehajtott intézkedéseivel igyekezett korlátozni a céhek monopóliumait, ami a céhes mesterek számának növekedéséhez vezetett a század végén Pesten és Budán egyaránt. (A céhrendszer egészen 1872-ig fennmaradt.) Ez azonban a vár lakosságát már viszonylag kevéssé érintette, mert a zárt település ipari fejlődésre nem volt alkalmas. Ahogyan a Várnegyed jellege a kormányhivatalok beköltözésével változásnak indult, úgy szorultak ki fokozatosan a kézműves műhelyek. A mesterek házait nemesek, tisztviselők, jómódú polgárok vették meg és alakították át igényeik szerint, illetve építették fel helyükön barokk vagy klasszicista palotájukat. Természetesen érintetlen maradt a városrész a 18. század végén kezdődő tőkés iparfejlődéstől is, hiszen a sűrűn beépített várhegyen szóba se jöhetett manufaktúra vagy gyár alapítása. Egyetlen üzemről van tudomásunk: 1787-től a karmelita rendház mellett működött az ország első "kocsigyára", ahol a céhes mesterek által készített alkatrészekből szereltek össze hintókat.

Közös volt viszont mind a régebbi, mind az újabb lakókban a törekvés, hogy a környező hegyeken szőlőt birtokoljanak. Buda határában ugyanis, bár voltak benne szántóföldek, rétek és legelők is, elsősorban szőlőt termesztettek. Az ostrom alatt a hegyeket ellepő katonaság az ültetvényeket is elpusztította, de a város újratelepülésével egy időben megindult a szőlőtermesztés. A város minden valamire való kézműves és kereskedő polgára igyekezett szőlőbirtokot szerezni, miként az itt élő állami tisztviselők, katonatisztek, egyházi személyek és testületek is: 1711-ben a várban élő családfők kétharmada volt szőlőbirtokos. A szőlő többségüknek nem a megélhetés alapját, hanem többletjövedelmet jelentett, tulajdonosának társadalmi presztízsét is emelte. (Még a Várhegy déli lejtőin is szőlőültetvények csatlakoztak József nádor kertjéhez!) A 18. század folyamán nagyobb szőlőbirtokokat is kialakítottak a jómódú polgárok. Az ültetvényeket túlnyomórészt a tabáni külvárosban élő szerb napszámosokkal, kapásokkal műveltették meg. (A külvárosok legtöbb lakójának a szőlőművelés biztosított megélhetést.)

A bortermés egy részét a városban értékesítették. A tanács 1701-ben határozta meg a bormérés rendjét: a városi polgárok meghatározott sorrendben mérhették ki borukat, egyszerre két házban. A 18. század második felében a nagyobb szőlőbirtokosok egy bizonyos összeg fejében már egész éven át mérhették a borukat. A város bortermelő polgárainak érdekeit védte az a rendelkezés, amely megtiltotta az idegen borok behozatalát Budára.

A budai vörös borok a 18-19. század folyamán országszerte jó hírnek örvendtek, sőt, egy-egy vállalkozó kedvű kereskedő jóvoltából olyan távoli országokba is eljutottak, mint Hollandia vagy Anglia. Rangját bizonyítja az is, hogy a kereskedők olykor másutt termett borokat is "sashegyi"-ként adtak el (itt és a Gellérthegyen feküdtek a legértékesebb szőlők), ezért 1726-ban III. Károly király megengedte a városnak, hogy minden innen szállított bor hordójába beleégesse a védjegyét.

A sok évszázados budai szőlőkultúra az 1880-as évek második felében drámai gyorsasággal semmisült meg. A pusztulást az amerikai eredetű filoxéra okozta, amely ezekben az években szinte teljesen letarolta Magyarország hagyományos borvidékeit. A lakosság jelentős részének megélhetést biztosító szőlők kipusztulása gazdasági és szociális válságot okozott Budán. A következő évtizedekben ugyan a szőlőhegyek egy töredékét újratelepítették, ám az első világháború után lassan ezek is eltűntek, átadva helyüket a hegyvidék villanegyedeinek.

Az árucsere a 19. század közepéig zömmel még nem állandó boltokban, hanem a hetipiacokon és az országos vásárokon zajlott. A hetivásárok - amelyek elsősorban az élelmiszer beszerzésére szolgáltak - szinte a betelepüléssel egy időben elkezdődtek Budán. Országos vásárok tartására 10 évvel a felszabadulás után kapott engedélyt a város, méghozzá évi négy alkalommal: Vízkereszt (január 6.), Szent Adalbert (április 23), Szent Margit (július 13) és Szent Mihály (szeptember 29.) napján. A kereskedelmi szerep megerősödése érdekében 1698-ban kieszközölte azt is, hogy polgárai (kereskedők és árujukat vásárra vivő kézművesei) az országon belül vámmentesen szállíthassák portékájukat.

A hegyre épült, viszonylag zsúfolt településszerkezetű vár helyzete azonban nem volt alkalmas arra, hogy kereskedelmi központtá váljon. Buda országos vásárait a vízivárosi Duna-parton, a mai Batthyány, illetve Szilágyi Dezső téren tartották. Itt kaptak helyet a kereskedelemmel kapcsolatos intézmények is, mint a városi vámhivatal, illetve a külkereskedelmi vámokat beszedő királyi harmincad-hivatal. Az élelmiszereket azért a várban is be lehetett szerezni: még a 19. században is működött szombatonként a hetipiac a Szentháromság utcában.

A kereskedők voltak a felszabadulás utáni évtizedekben a város legtehetősebb polgárai, többnyire közülük került ki a polgármester, valamint a tanácsnokok és szószólók jó része. Számuk növekedésével hamarosan megalakították céhszerű testületüket, amely 1697-ben kiváltságlevelet kapott a királytól. A szabadalomlevél szerint Budán csak a testület tagjai nyithattak állandó boltot, de az országos vásárok idején lehetett még egy bódéjuk vagy sátruk a város valamelyik utcájában. Idegen kereskedők csak az országos vásárok idején árusíthattak, a mesteremberek pedig csak saját készítményeiket adhatták el. A kereskedőtestületbe csak katolikusok - korlátozott számban ortodox görögök és szerbek - nyerhettek felvételt.

Buda kereskedelmének szépen induló fejlődését csak kevéssé akadályozta a Rákóczi-szabadságharc. A város, amely nagyobb veszteség nélkül vészelte át a háborús és járványos éveket, még hasznot is húzott a szomszédos vetélytárs, Pest pusztulásából, amelynek kereskedelme szinte teljesen elsorvadt a zavaros években.

A 18. században Pest-Buda kereskedelmének java részét a török birodalom alattvalói, balkáni kereskedők tartották kézben, ők tették Pestet az ország kereskedelmi központjává. Budán az ortodox vallású kereskedők csak a vár alatti külvárosban, a Tabánban telepedhettek meg. Ők, valamint az óbudai zsidó kereskedők komoly konkurenciát jelentettek ugyan a testületi kereskedőknek, a budai kereskedelem jelentőségének csökkenése azonban elsősorban Pest kereskedelmi központtá válásának következménye volt. A 18. század második felében a budai vásárok forgalma jelentéktelenné vált. Hiába igazították az időpontokat a pesti vásárok dátumához 1780-ban, abban a reményben, hogy az oda érkező kereskedők a budai vásárt is felkeresik. A tanács 1790-ben azt írta egy jelentésben, hogy "a kereskedelem itt említésre sem méltó, Buda fekvésénél fogva sem alkalmas a kereskedésre". Nem tudott bekapcsolódni a város a Pesten hatalmas vagyonokat eredményező terménykereskedelembe sem: az egyetlen számottevő mennyiségben forgalmazott termék a budai bor volt.

A vendégváró vár

Ha vásárolni nem is jártak oda, azért gyakran megfordultak idegenek a várban, köszönhetően az ott székelő katonai parancsnokságnak, városi és kormányhivataloknak, megyeházának, templomoknak és iskoláknak. Magától értetődő tehát, hogy a vendéglátásnak régi, gazdag hagyományai vannak itt.

Szállást legkorábban a Vörös Sünhöz címzett fogadóban lehetett találni, amelyet már 1696-ban említenek a források. Ennek nagytermében bálokat is rendeztek, és itt léptek fel az 1760-as évektől a Budára látogató vándorszínészek is. Amikor II. József Budára helyezte át Pozsonyból a kormányhivatalokat, a megnövekedett vendégforgalomhoz a Vörös Sün kevésnek bizonyult. A város ezért 1784-ben megvásárolta a Fortuna-házat, amely Buda legjobb, legismertebb fogadója lett, s amelyben főrangúak is gyakran megszálltak. Egyik fő vonzerejét a szép kilátás adta: kerthelyiségét a Panorámához címezték. Kényelmesen bútorozott szobákkal várta az utazókat, szép kávéházát - ahol 1792-ben már biliárdasztal is állt - természetesen a budai polgárok is látogatták.

A vendéglők közül a török után elsőként a Zöld Koszorúhoz címzettet említik, amely a Szent György tér nyugati oldalán állt, és még a 19. század végén is működött. Szintén a 18. század elején nyílt az Úri utcai Fehér Hattyú.

A 18. század közepén az idegennek azonban nem a szerény vendéglők tűntek fel elsősorban, hanem a sok kocsma. Itt ugyanis, - ahogy egy városleírásban olvashatjuk - "minden háztulajdonosnak és minden szőlőbirtokosnak jogában áll bormérést nyitni. Ritkán mulasztja el valaki a kedvező alkalmat és kiakasztja ajtaja elé a zöld ágat, ha nem tudja a borát hordóban eladni."

Hamar megjelentek a "józanabb" vendéglátóhelyek is. Az első cukrászda a Szentháromság téren nyílt 1740 körül. A leghosszabb életűnek viszont Schwabl Ferenc vállalkozása bizonyult, aki 1827-ben nyitotta meg üzletét a Szentháromság utcában. Utóda, Richter Leonhard készíttette az 1830-as években egy Krautsiedler nevű asztalossal és Dunaiszky Lőrinc pesti szobrásszal az üzlet máig fennmaradt, műemlékké nyilvánított biedermeier berendezését. Akkoriban hatalmas összegnek számító 4000 forintba kerültek a bútorok. Arannyal bevont asztaldíszeit később lakodalmakra, sőt püspöki beiktatásokra is kikölcsönözték. Többszöri tulajdonosváltás után került az üzlet 1884-ben Ruszwurm Vilmos tulajdonába, akinek nevét máig viseli a legrégibb folyamatosan működő magyarországi cukrászda.

A vár vendéglátóipara a 19. században élte fénykorát. A kormányhivatalok alkalmazottai és ügyfelei, illetve a nyugodt, ódon hangulat kedvéért idelátogató budapestiek elegendő keresletet biztosítottak a szép számú, igényesebb vagy szerényebb vendéglőnek. (Ezek egy része az utóbbi évtizedekben - legalább nevében - újjáéledt.) Kitűnő konyhájáról volt híres az 1856-ban megnyílt Fehér Galamb, amely 1944-ig működött, mígnem a házat bombatalálat érte. Népszerű hely volt a Baumann vendéglő a Fortuna utcában, a Fekete Holló az Országház utcában, a Tárnok kávéház a Tárnok utcában. Utcanév is megörökíti az 1860-as években nyílt Hackl-féle sörház emlékét: tulajdonosa lett - nevét magyarra fordítva - a Balta köz névadója.

A budai társasági élet legelőkelőbb intézményei a kaszinók voltak, amelyből az idők folyamán kettő is működött a várban. A régi kaszinók - a szó ma használatos jelentésétől eltérően - nem a szerencsejátékok intézményei voltak, hanem a felsőbb társadalmi rétegek klubjai. Az első 1787 végén nyílt meg a Várszínház mellett a volt karmelita kolostorban. Nagy játékterem kártyaasztalokkal, sakk-készletekkel és táblajátékokkal, két biliárdszoba és egy étterem - nyáron terasszal - várta az előkelő közönséget, melyet zenészek is szórakoztattak, vasárnaponként pedig táncmulatságot rendeztek.

A néhány év után megszűnt kaszinó félszáz év múlva, 1841-ben éledt újjá. Az intézményt 1827-től gróf Széchenyi István terjesztette el Magyarországon, hogy elősegítse a születési, vagyoni és szellemi elit közeledését. A budai kaszinó a Dísz tér északi szélén állt Marczibányi-házat bérelte ki. Az 1910-ben lebontott egyemeletes copf stílusú palota a vár egyik legszebb épületének számított. A kaszinó járatta az összes magyar politikai lapot, és kisebb könyvtárat is gyűjtött. Termei egész nap nyitva álltak, vendéglőse reggelitől vacsoráig a tagok rendelkezésére állt. Természetesen nem hiányozhattak belőle a játékszobák sem. A kaszinóban csak a férfiak jártak össze esténként, az otthon hagyott családot (feleségeket és gyerekeket) időnként hangversenyekkel és bálokkal igyekeztek kárpótolni. A kaszinóbál a vár legrangosabb társasági eseményének számított; erre a célra a régi Országház termeit szokták kibérelni.

Az 1848-as forradalom és az 1849-es ostrom

A vár az 1848. március 15-i polgári forradalom eseményeinek egyik fontos helyszínévé vált, bár nem saját polgárainak köszönhetően. A polgári szabadságjogokat és nemzeti önrendelkezést követelő tömeg ugyanis Pestről - ahol a tüntetés kezdődött - átvonult a kormányzati negyedbe. A Helytartótanácsot akarták rábírni két, azonnal teljesíthető követelés teljesítésére: a sajtócenzúra eltörlésére és a politikai foglyok szabadon bocsátására. Miután a megrettent kormányszerv beleegyezett a kívánságokba, a fegyvertelen tömeg diadalmenetben távozott a várból, s magával vitte a József kaszárnya egyetlen politikai foglyát, a lázító könyveiért bebörtönzött Táncsics Mihályt.

A forradalom véráldozat nélkül győzött, a polgári társadalmi berendezkedés, illetve a nemzeti önrendelkezés követelései teljesültek. Magyarországon polgári parlamentáris berendezkedés jött létre. A vár az új rendszerben is megőrizte kormányzati központ jellegét. A Helytartótanács, illetve a Királyi Kamara helyére minisztériumok költöztek, amelyeket a 19. századi Magyarország legjelentősebb államférfiai vezettek. A várban működött Kossuth Lajos pénzügy-, Deák Ferenc igazságügy- és Eötvös József vallás- és közoktatásügyi minisztériuma.

Az elért eredményeket azonban 1848 őszétől fegyverrel kellett megvédeni az azokat csorbítani akaró bécsi udvarral szemben. A háború váltakozó szerencsével folyt. Eleinte egyértelműen a császári seregek voltak fölényben: 1849 első napjaiban a fővárost is elhagyni kényszerült a magyar kormány és a parlament. Budán is császári seregek rendezkedtek be.

A hadiszerencse fordultával, 1849 májusában a sikeres magyar offenzíva lehetővé tette, hogy Budát visszafoglalják. A kelet felől előrenyomuló honvédsereg közeledtére a bekerítéstől tartó császári csapatok április végén kiürítették Pestet. Budán azonban a hátrahagyott várőrség - Heinrich Hentzi tábornok parancsnoksága alatt - berendezkedett a vár végsőkig való védelmére, a lakosságot pedig felszólították, hogy lássa el magát nagyobb mennyiségű élelmiszerrel a várható ostromra.

A katonai szempontból nem jelentős erőd visszafoglalását inkább politikai indokok motiválták, mint katonaiak. A kormányzat a független magyar állam európai elismerésének előfeltételét látta abban, hogy az fővárosa visszaszerzésével bizonyítsa erejét. Katonai érvek is szóltak az üldözés félbeszakítása mellett (utánpótlási nehézségek, a tisztikar egy részével az osztrák határon várható konfliktus). Egyébként is csak a hadművelet pár napos megszakításaként értékelték a budai kitérőt, mert általános volt a meggyőződés, hogy a vár tarthatatlan, annak katonai értéke a tüzérség korabeli szintje mellett már nincs. Ebből kiindulva nagy kaliberű ostromágyúkat nem is vittek magukkal.

A megérkezés után kiderült, hogy az elmúlt hónapokban a várat a lehetőségek határáig megerősítették, feltöltötték hadi- és élelmiszerekkel, parancsnoka, Hentzi vezérőrnagy pedig elszántan védeni akarja azt 4700 fős, olasz, horvát, lengyel legénységével. Az ép várat megrohamozni kilátástalan vállalkozás lett volna, így a környező hegyekről megkezdték a rendszeres ostromot. Május 16-ig, míg Komáromból meg nem érkeztek a nehéz ostromágyúk, inkább csak a védők kifárasztására törekedtek folyamatos ágyúzással, éjszakai áltámadásokkal és egyes várbeli épületek felgyújtásával (a királyi palota nagy része is a tűz martaléka lett).

Hentzi tábornok az ostrom alatt az ágyúival több ízben lövette a szemközti Pestet. Ezt semmilyen közvetlen katonai érdek nem magyarázta, csak az elvakult bosszúvágy, hiszen a testvérvárosban - éppen azért, hogy ne tegyék ki támadásnak - nem tartózkodott magyar katonaság. A súlyosan sérült épületek közt ott voltak Pest büszkeségei, a Duna-sor klasszicista palotái, köztük az országgyűlésnek 1848-ban helyet adó, teljesen romba dőlt Vigadó. Hogy a három támadásnak "csak" 70 halálos áldozata volt, annak köszönhető, hogy a belső kerületek lakossága az ágyúk lőtávolságán kívülre, a Városligetbe vagy a környező falvakba menekült.

Május 16-án a Naphegyen elhelyezett nehézlövegek elkezdtek rést törni a várfalon a Fehérvári kaputól délre. Miután a rés már járhatónak tűnt, 21-én hajnali 3-kor minden oldalról megindult az általános roham. A védők kétségbeesett védekezése ellenére a honvédsereg megállíthatatlannak bizonyult: 7 órakor már valamennyi bástyán magyar zászló lengett. A magyar sereg nem váltotta be Görgey fenyegetését: Pest bombázása ellenére nem hányta kardélre a védőket, a honvédek "csak" a házak feldúlásával vezették le dühüket (a polgári lakosság nagy része az ostrom alatt elhagyta lakását és Óbudán húzódott meg). Kifosztották a királyi palota épen maradt északi szárnyát is. A védők közül kb. 4000-en estek hadifogságba. A halottak között volt a golyótól talált Hentzi és helyettese, Allnoch ezredes, aki a Lánchídon elhelyezett aknákkal együtt magát is felrobbantotta (a híd csak jelentéktelen sérülést szenvedett).

A győzelem másnapján tartott díszszemle romok előtt zajlott. A Várpalota teljes tetőzete leégett, a déli szárnyban lévő nádori lakrészek kiégtek, elpusztultak a Szent György tér nyugati oldalán állt melléképületek (istállók, kocsiszínek, az őrség épülete). A királyi palota helyreállítására - amely egyben korszerűsítést is jelentett - 1851 és 1857 között került sor. A polgárváros lakóházait 120 ezer forintos kár érte, s ennek háromszorosát szenvedte el a Víziváros, melynek házait az álrohamok éjszakáin tucatjával gyújtották fel a védők bombái. A legnagyobb áldozatot azonban az a 17 tiszt és 351 honvéd hozta, akiket ugyanezen a napon helyeztek örök nyugalomra a tabáni temetőben.

A boldog békeidők

A 18. század végétől a 20. század közepéig - leszámítva az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc másfél esztendejét - a Várnegyed a változatlanság, a nyugalom szigetének számított - legalábbis a lázasan fejlődő, gyarapodó, modernizálódó Budapesten. A kereskedelmi és ipari központtá váló Pest egyre rohamosabb tempóban előzte meg a régi fővárost, mind lélekszámban, mind az anyagi és szellemi erők tekintetében. Észrevehette ezt a különbséget az idelátogató idegen már első pillantásra: a folyton változó, modernizálódó Pesttel szemben Buda, mindenekelőtt a vár megtartotta egységes jellegét, barokkos stílusát, ódon hangulatát.

Az 1873-ban egyesített két város közül mindig is Buda számított előkelőbbnek, s kissé régimódi tekintélyét a modern korban is megtartotta. Az 1867-es kiegyezés után a nádor helyett a miniszterelnök, a Helytartótanács helyett a fontosabb minisztériumok rendezkedtek be a magaslaton; itt maradtak a katonai parancsnokságok, itt volt palotája a katolikus egyház magyarországi fejének, a hercegprímásnak. A 18. században beköltözött főúri családokat újabbak követték, akik a szerény polgárházakat palotákká építtették át.

A várat még mindig falak vették körül, amelyek mögé négy kapun lehetett bejutni. A pestiek a Lánchíd felépülte előtt többnyire a déli Új- vagy Ferdinánd-kapun keresztül közelítették meg, mert ez volt a legközelebb a két partot összekötő hajóhídhoz, és ez volt a legkevésbé meredek. Az 1850-es években a Lánchídtól induló Albrecht (ma Hunyadi János) út, illetve a Vízikapu lett a legforgalmasabb. 1874-től egyébként a kapuknak már csak építészeti értékük volt, mivel a vár hivatalosan is megszűnt katonai erődítmény lenni. A már az 1850-es években befalazott Újkapu után a század vége felé sorra le is bontották őket (s csak a turisták kedvéért építették újjá 1936-ban a Bécsi kaput).

A várnak mintegy 5000 főnyi lakossága volt a 19. század elején. Ez a későbbiek során sem igen változott, hiszen a keretek adottak voltak, terjeszkedni nem igen lehetett. Nemcsak társadalmi összetételét, hanem életmódját tekintve is a város legzártabb része volt ez. A falakkal körülvett, nehezen megközelíthető, telente különösen magába zárkózó városrész a maga külön életét élte, nagyrészt önellátásra berendezkedve. Éppen ezért több üzlet megélt benne, és nagyobb piacra volt szüksége, mint később, amikor a modern közlekedési eszközök (Budavári Sikló, majd autóbusz) bekapcsolták a város vérkeringésébe. Különösen erős volt ez az elszigeteltség a Lánchíd megépülte előtt: a hajóhidat télre szétszedték, s a jégzajlás hetekre, olykor hónapokra elvágta a zajosabb és vidámabb Pesttől. Ilyenkor bizony a várat - de egész Budát is - eléggé unalmasnak érezték lakói.

Ha a szertelenül növekvő Pesthez hasonlítva a budai városképet az állandóság jellemezte is, teljes mozdulatlanságról azért nem volt szó. Mint minden korábbi, ez a kor is rajta hagyta építészeti lenyomatát a városrész arcán. A század első felében a klasszicizmus, a század vége felé az eklektika jegyében építettek át régi házakat, vagy emeltek a helyükön újakat. Főleg a századforduló környékén épült házak, illetve az emeletráépítések fenyegettek azzal, hogy a vár léptékéből kieső emelet és párkánymagasságukkal, csupasz tűzfalaikkal és a történeti környezetből kirívó formáikkal elveszik a negyed hangulatát. Méreteik miatt különösen sokat elvettek a polgárváros kisvárosias hangulatából a középítkezések (az Országos Levéltár vagy a Pénzügyminisztérium), melyek helyén egyszerre 8-10 régi, értékes házat is lebontottak. Szerencsére ez a folyamat a két világháború közepette nem folytatódott, ekkor inkább a romantikus "túlrestaurálás" veszélyeztette az utcák történeti hitelességét.

A 19. századi restaurálások csak a Mátyás-templomot és környékét érintették. A leromlott állagú templomot Schulek Frigyes a korabeli műemléki elvek szerint, neogótikus stílusban építette át, majd a környezetét is "hozzáhangolta". Az eredményt ugyan a történészek, művészettörténészek és építészek sokat vitatták, ám a templom, az eklektikus Halászbástya és a Szent István-szobor együttese hamar az egész város egyik jelképévé vált, s ma már egyértelműen művészi értékként tartják számon a szakemberek is.

A két világháború között

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1918-as felbomlásával az ország teljes jogú kormányzati politikai központja a budai vár lett. Itt koncentrálódtak az egyházi és világi főméltóságok, a meghatározó döntések itt születtek.

A két világháború között a Várnegyed jellegét elsősorban a hivatalok határozták meg. A Várpalotában helyezték el 1920. április 1-jétől az államfőnek, a "király nélküli királyság" kormányzójának, a korszak névadójának, Horthy Miklósnak a lakosztályait és hivatalait. Horthy beköltözésével a palota már nemcsak alkalomszerűen, hanem állandó jelleggel vált az államélet szimbolikus - és jórészt tényleges - központjává. Itt tárgyalt Horthy a visszatéréssel próbálkozó, trónvesztett utolsó királlyal, IV. Károllyal, itt fogadta a külföldi államférfiakat, itt tették le esküjüket a kormányok, néha itt tartották a minisztertanácsot és a koronatanács üléseit.

A kormányzó nem a Dunára néző egykori királyi lakosztályokat foglalta el, hanem a Krisztinaváros felőli szárnyban (a mai Széchényi Könyvtár helyén) található vendégszobákban rendezkedett be, a 814 szobából mindössze kilencet foglalva el. 1940-ben nagyobbik - kormányzóhelyettessé választott - fia családalapítása alkalmából alakítottak ki még egy négyszobás lakást ugyanitt. Életmódját egy hivatalnok rendszeressége és bizonyos polgári egyszerűség jellemezte. Ebből a szerepből csak a protokolláris eseményeken lépett ki, ahol - az állam megtestesítőjeként - neobarokk pompa vette körül. A palota képéhez hozzátartoztak a kormányzó személyes védelmét ellátó testőrök, illetve alabárdosok, valamint a Szent Koronát őrző koronaőrök.

A várba az államfő társadalmi kötelezettségeivel együtt járó jótékonysági kerti ünnepélyek, a különböző társadalmi és politikai szervezetek hódoló felvonulásai, névnapi köszöntései, a diplomáciai kar számára adott újévi fogadások vittek életet. A köszöntő vagy évfordulókra emlékező felvonulásoknak általában a belső nagy oroszlános udvar szolgált helyszínül: ezek a menetek gyakran este, fáklyákkal, lampionokkal kivilágítva érkeztek, katonazenekar kíséretében, s a résztvevőket a kormányzó a palota erkélyéről köszöntötte.

A királyi palotának, amely már puszta létével is a trianoni békeszerződéssel megsemmisített történelmi Magyar Királyságra emlékeztetett, fontos szerep jutott a konzervatív-neobarokk rendszer ideológiájában is. A vár az állami rangra emelt Szent István-, illetve Szent Korona-kultusz központi terévé vált az itt őrzött Szent Jobbnak, illetve a koronázási ékszereknek köszönhetően. A palota kápolnájától indultak, illetve ide értek vissza a legnagyobb állami ünnepen, augusztus 20-án tartott reprezentatív körmenetek a Szent Jobbal. Ennek résztvevői hivatali-társadalmi rangjuk alapján szigorúan megszabott sorrendben foglalták el helyüket a menetben.

A vár idegenforgalmi vonzerejét is fokozták az őrségváltások látványosságai vagy a palota látogathatóvá tett díszterme. Itt állították ki 1938-ban, az államalapító Szent István király halálának 900. évfordulója alkalmából a koronázási ékszereket, amelyeket két nap alatt százezrek tekintettek meg.

Ugyanakkor 1918-1919 forradalmai sem hagyták érintetlenül a régi hatalom jelképét. A mozgalmas hónapokban a palota udvara is többször vált demonstrációk színterévé. A korábban elzárt kertet az 1918-as októberi forradalom után megnyitották a közönség előtt (ám miután a vár államfői rezidencia lett, ismét megközelíthetetlen magánterületté vált). 1919-ben, a kommunista Tanácsköztársaság bukása után, augusztustól az év végéig a párizsi békekonferencia meghatalmazott képviselői - az antant-hatalmak küldöttei, többnyire tábornokok - laktak a palotában kíséretükkel.

Az államfőén kívül a Várnegyedben számos más hivatal is működött. A Sándor-palotában a miniszterelnökség, vele szemben a Külügy- és a Honvédelmi Minisztérium, a Szentháromság téren a Pénzügyminisztérium, az Országház utcában pedig a Belügyminisztérium rendezte be hivatalait - jórészt dualizmus kori örökségként. Több külképviselet is a várban talált megfelelő rezidenciát (lengyel, német, portugál, vatikáni).

A lakóházak jelentős része megmaradt az arisztokrata családok tulajdonában, s a vár továbbra is a régi mágnáscsaládok egyik tömörülési pontjának számított. A nagypolgárság leggazdagabb családjai közül is vásároltak néhányan várbeli palotát.

A második világháború

A Várpalota némiképp feszes, de békés mindennapjai 1944-ben értek véget. 1944. március 19-én a német csapatok szinte ellenállás nélkül szállták meg Magyarországot a Tisza vonaláig. Már hajnalban, a főváros más stratégiai pontjaival együtt birtokba vették a várat, benne a fontos kormányhivatalokkal. Már a megszállás első óráiban százával tartóztatták le a németellenes vagy a háborút ellenző közéleti személyiségeket, köztük kormányhivatalnokokat, pl. a volt belügyminisztert is. Maga a miniszterelnök, Kállay Miklós is csak úgy kerülte el a letartóztatást, hogy a Sándor-palotabeli rezidenciáról a török követségre menekült. A megszállással egy újabb hatalmi központ jelent meg a várban: az Úri utcai német követségen rendezkedett be a Harmadik Birodalom megbízottja, Edmund Veesenmayer. A következő hónapokban innen mozgatták a leglényegesebb események szálait: az ország totális háborús igénybevételét, a zsidóüldözést, végül a szélsőjobboldali hatalomátvételt.

Az egyre nyilvánvalóbb háborús vereség közeledtével ugyanis Horthy Miklós kormányzó megkísérelte az ország kiléptetését a háborúból, fegyverszünet kötését a szövetségesekkel. Az október 15-én végrehajtott sikertelen kiugrási kísérlet legfontosabb eseményei a várban zajlottak. Itt összpontosították azokat a magyar csapatokat, amelyekkel végre akarták hajtani az átállást, s itt zajlott az a "koronatanács" (a kormány és a hadsereg legfelső vezetőinek tanácskozása), amelyen Horthy bejelentette fegyverszüneti szándékát. A gyengén előkészített és határozatlanul elkezdett kísérletet a németek, illetve az általuk felfegyverzett magyar fasiszta párt tagjai, a nyilasok megakadályozták. A hatalomátvétel során megszállták a várbeli kormányhivatalokat is, mindenekelőtt a Honvédelmi Minisztériumot. A kormányzóhoz hű testőrség lefegyverzése után a németek - házkutatás ürügye alatt - kirabolták a kormányzói lakosztályokat is.

A korszak utolsó közjogi aktusaként itt tette le "nemzetvezetői" esküjét a Szent Koronára a nyilas bábállam feje, Szálasi Ferenc 1944. november 4-én. Nem sokkal később a nyilas vezetők elhagyták a körülzárástól fenyegetett fővárost, s magukkal vitték a koronát is.

Az ostrom

A budai vár mint katonai erődítmény a haditechnika és a város fejlődésének következtében a 20. században már szinte semmilyen jelentőséggel nem bírt. Fekvése, természetes erőd-jellege, központi elhelyezkedése, a legjobb dunai átkelőhelyek közelsége azonban a második világháború során is a háborús események egyik fő helyszínévé tették.

1944. április 3-án az angol-amerikai, majd a szovjet légierő megkezdte Magyarország és benne Budapest mint a magyar hadiipar központjának bombázását. Az október végéig végrehajtott 25 bombatámadás megkímélte a várat: a célpontok elsősorban az ipari negyedek és a közlekedési csomópontok (főleg a pályaudvarok) voltak.

A támadások hatására a főváros nagy óvóhely-építkezésekbe kezdett. A vár természeti adottságainál fogva - az alatta húzódó barlang- és pincerendszer miatt - különösen alkalmas volt ilyen célra. Júliusra készült el a Lovas útról nyíló 2000 fős óvóhely, amely a Szentháromság utcából is elérhető az ún. Nagy labirintuson keresztül. A nyári támadások idején tízezres tömeg éjszakázott rendszeresen a nyilvános óvóhelynek tekintett Alagútban is.

Noha magyar részről állandóan szorgalmazták Budapest "nyílt várossá" nyilvánítását, Hitler makacsul ragaszkodott a város végsőkig való védelméhez, hogy ezzel - a város elpusztulása árán is - huzamosabb ideig lekösse a Bécs felé előretörő szovjet csapatokat. Az itt összegyűjtött német haderő parancsnokává Pfeffer von Wildenbruch SS-altábornagyot nevezte ki, aki vakfegyelemmel teljesítette a végsőkig való kitartást előíró parancsot. Lényegében ő rendelkezett a városba szorult, a németekéhez hasonló nagyságrendű magyar katonasággal is, amelynek parancsnoka Hindy Iván altábornagy volt. Mind a német, mind a magyar főparancsnokság a Várhegy alatt, az Alagút közepéről is megközelíthető bunkerben rendezkedett be.

A szovjet csapatok ostromgyűrűje 1944 karácsonyán zárult be a főváros körül. Keletről a Malinovszkij marsall vezette II. Ukrán Front, nyugatról a Tolbuhin marsall parancsnoksága alatt harcoló III. Ukrán Front csapatai támadtak. A következő hetekben - emberéletet és anyagi javakat nem kímélő - heves utcai harcok árán minden irányból egyre szorosabbra zárták az ostromgyűrűt. Január 18-ára Pestről teljesen kiszorultak a német és a magyar csapatok; a visszavonulás lezárásaként felrobbantották a még álló két Duna-hidat, az Erzsébet hidat és a Lánchidat.

Buda belső részének ostromát január végén kezdték meg teljes erővel a szovjet csapatok, miután visszaverték a harmadik, egyben utolsó német felmentési kísérletet is. Ekkoriban a szovjet bombázók egész nap mélyrepülésben támadták a szinte légvédelem nélkül maradt várat. Különösen súlyos bombázás volt január 30-án, amikor a Várkert szinte felismerhetetlenné vált.

Február 11-én már csak a Várhegy és a mögötte fekvő Naphegy maradt a védők birtokában. Az utánpótlás nélküli, élelmiszerből és lőszerből is csaknem kifogyott, reménytelen helyzetű, 40 ezer főre olvadt védősereg aznap este megkísérelte a kitörést a Bécsi kapun és a Vérmezőn keresztül. A borzalmas tüzérségi és gyalogsági tűzben nagy részük már a Várhegy lejtőin, illetve környékén megsemmisült. Néhány ezren kijutottak ugyan a Buda környéki erdőkig, de többségüket elfogták vagy megölték az üldözők. A 40 ezer - felerészben magyar, felerészben német - katonából 600-700-an jutottak el az övéikhez. Körülbelül 20 ezren estek el a kétségbeesett kísérlet során, és ugyanennyien kerültek fogságba. Elfogták az Ördögárok fedett csatornájában menekülő német és magyar főparancsnokot is.

A kitörési kísérlet kudarca után a szovjet csapatok február 13-ra minden ellenállást felszámoltak a várban. Ezekben a harcokban az átállt magyar katonákból szervezett Budai Önkéntes Ezred is részt vett; szerepüket azzal ismerte el a szovjet parancsnokság, hogy az elfoglalt várra a szovjet mellé a magyar zászlót is kitűzették. Budapest felszabadítása 48 napi ostrom után, a vár elfoglalásával fejeződött be.

Az ostrom pusztításai Budapesten a Várnegyedet sújtották legerősebben. A kétszáz ház közül mindössze egyetlen vészelte át sértetlenül - üvegkárokkal - a harcokat. Az épületek egyötöde teljesen megsemmisült, a többi pedig kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedett. A legnagyobb veszteséget a Várpalota szenvedte el. Az egész épület teljesen kiégett, kupolája beomlott, födémei, lépcsőházai leszakadtak, sőt a déli szárnyon a falak jó része is leomlott. A palota berendezéseit és épületeit ért kárt az összérték 55-60 százalékára becsülték.

A palota alkalmazottai az ostrom alatt ugyan mindent megtettek az értékek védelméért, erőfeszítéseik azonban mind haszontalanabbnak bizonyultak. A német-magyar haderő a harcok előre haladtával egyre több helyiséget vett igénybe - az alagsorban január közepén katonai kórházat rendeztek be -, így a műkincseket mind kisebb, mind védtelenebb helyre kellett összezsúfolni. Február elejétől egyre több helyen gyulladt ki az épületegyüttes, s a tüzeket víz hiányában nemigen tudták megfékezni. Február 8-án akna csapódott az ún. Ezüstkamrába is, ahová a legértékesebb tárgyakat menekítették. Bár a beszorult katonaság kíméletlensége és rablásai, az állandóvá vált tüzérségi és bombatámadások, valamint az ezeket követő tüzek következtében a palota egy része teljesen elpusztult, a képek, szőnyegek, gobelinek, porcelánok jelentős hányada átvészelte az ostromot. A harcok befejezése azonban nem jelentette, hogy ezek végleg megmenekültek: a győztesek részben szervezett, részben spontán módon szállítottak el nagy mennyiségű, hadizsákmánynak tekintett műkincset.

Súlyos károkat szenvedtek a palotával szomszédos terek: a Szent György tér és a Dísz tér épületei is. Beomlott a Mátyás-templom, a Helyőrségi templom, kiégett az egykori jezsuita kollégium épülete (a mai Hilton Hotel helyén). A lakosság ugyanakkor - a barlang- és pincerendszernek köszönhetően - nagyobb biztonságban volt a bombázásokkal szemben, mint a város más részein.

Az újjáépítés

A budai vár második világháborús veszteségeinek mértékét az 1686-os ostroméhoz lehet hasonlítani. Ha a pusztulás arányait nézzük, akkor a török alóli felszabaduláskor "alaposabb" munkát végeztek az ágyúk és a tűz, hiszen akkor szinte csak csupasz falak maradtak. Ha azonban a negyed évezred alatt felhalmozott, most elpusztult építészeti és más anyagi, illetve szellemi javak értékét számolnánk össze, nagyságrendekkel nagyobb összeget kapnánk 1945-ben.

A helyreállítási munkák szinte azonnal megkezdődtek a fegyverek elhallgatása után. Az első feladat a romok eltakarítása volt; a törmeléket a hegy lábánál elterülő Vérmezőre szállították. Az újjáépítésben természetesen a lakóházaké volt az elsőség. A polgárváros helyreállítása során az építészek - művészettörténészek és régészek együttműködésével - igyekeztek a pusztításból előnyt kovácsolni. Rengeteg, 1686 után beépített középkori épületrészt hoztak felszínre és tettek láthatóvá, így több barokk és klasszicista épület nyerte vissza részben vagy egészben középkori homlokzatát. A környezetbe nem illő, értéktelen, sokszor egészségtelen épületrészeket - későbbi emeletráépítéseket, udvari szárnyakat - lebontották vagy átalakították. A restaurálás során két elvet próbáltak összeegyeztetni: minél többet felszínre hozni az épületek múltjából, ugyanakkor esztétikai szempontból egységes összhatást elérni.

A megsemmisült házak helyén eleinte építészeti szempontból semleges épületeket építettek, amelyek nem zavarják meg a környezet stílusának összhatását. A "foghíjak" túlságosan nagy száma miatt fennállt azonban annak a veszélye, hogy végül éppen ezek az egyéniség nélküli épületek határozzák meg a vár összképét. Az 1960-as évektől ezért megjelentek a jelen építészeti stílusát képviselő házak is, tovább gazdagítva a várban egymásra épült építészeti korok együttesét. Ennek a "merészségnek", illetve az ezáltal létrejött összetettségnek a legjellemzőbb példája a Hilton Hotel. A modern épület a neogótikus Mátyás-templom szomszédságában, a kiégett jezsuita kollégium barokk homlokzatának megtartásával épült; ugyanakkor belefoglalták az időközben feltárt középkori domonkos templom maradványait is.

A legnagyobb szabású régészeti kutatásokra a palotanegyedben került sor: a rommá lőtt falak között a középkori paloták maradványait kereső ásatások jelentős eredményekkel jártak. Sokáig bizonytalan volt a hatalmas épületegyüttes sorsa. Felvetődött még az is, nem kellene-e az egészet romként hagyni a háború mementójaként? Szerencsére az ötlet nem talált támogatásra: 1948-ra eldőlt, hogy a királyi palotát külső kontúrjainak lényeges jellemzőit megtartva, homlokzatát némileg leegyszerűsítve, belső tereit viszont teljesen átalakítva építik újjá. A belső átépítés mikéntjét természetesen meghatározta, hogy milyen funkciót szánnak a főváros legnagyobb, a városképet uraló épületének? A hatalomra került kommunista vezetés kormányhivatalokat akart ide költöztetni, és ehhez felaprózni a reprezentatív belső tereket. A helyreállítás azonban az anyagiak hiánya miatt lassan haladt, így 1957-ben még lehetett módosítani az elképzeléseket. Ekkor úgy döntött a kormányzat, hogy a palotában kulturális intézményeket helyeznek el: múzeumokat, a nemzeti képtárt és nemzeti könyvtárt. A hatalmas épület helyreállítása 1985-re fejeződött be: utolsóként az Országos Széchényi Könyvtár költözött be a krisztinavárosi szárnyba. A vár kulturális-központ jellegét a palotában elhelyezett közgyűjteményeken kívül a Várszínház, a polgárváros házaiban berendezett kisebb múzeumok, illetve a Magyar Tudományos Akadémia számos kutatóintézete is erősíti. A Várnegyed ugyanakkor nem vált élettelen múzeumvárossá: a lakóházak túlnyomó többsége megtartotta eredeti funkcióját. Igaz, a lakók nagy része kicserélődött, a házak pedig kényszerűen tulajdonost váltottak: 1945 után a főúri palotákat és a bérházakat államosították. Ma a műemléki védettség alatt álló lakóházak általában az önkormányzat tulajdonában vannak.

Leghosszabb ideig a palota és a polgárváros közt fekvő Szent György tér épületeinek helyreállítása húzódott el. A nyugati oldalon a hatvanas években lebontották az összes épületet, így a súlyosan sérült, de helyreállítható főhercegi palotát és az istállóépületeket, s a helyükön a feltárt középkori romokat mutatják be, parkosított környezetben. A tér másik oldalán álló Sándor-palota külsejét 1989-1990-ben helyreállították, és a 2002-ben befejeződött teljes felújítás után a köztársasági elnök hivatala lett. Legtovább a tér közepén álló Honvéd Főparancsnokság, illetve Honvédelmi Minisztérium épületegyüttesének romjai emlékeztetnek a háborús pusztításra. A vele kapcsolatos elképzelések többször változtak: helyreállítsák vagy lebontsák, s utóbbi esetben mi kerüljön a vár forgalmi központjában lévő területre? A vita végére máig nem került pont.

A gépjárműforgalmat az egész várnegyedben szigorúan korlátozták, mivel egyrészt zavarja a minden évszakban nagy számban érkező turistákat, másrészt a megnövekedett terhelés veszélyezteti a műemléképületeket, illetve az utcák alatt is húzódó barlang- és pincerendszert.

A vár fokozott műemléki védelem alatt áll. Jelentőségét nemcsak az idelátogató turisták nagy száma jelzi, hanem az is, hogy az UNESCO 1987 decemberében a budai várat és környékét a Világörökség részévé nyilvánította.