Mohács után - Buda elfoglalása előtt
1541 - fontos dátum a magyar történelemben, amely mindenekelőtt Buda török elfoglalásának és az ország három részre szakadásának évszámaként él a köztudatban. Kevésbé ismert azonban, hogy a magyar királyi székhelyet a szultáni hadak korábban már kétszer elfoglalták. Először 1526. szeptember 11-12-én, alig két héttel a mohácsi csata után vonultak be a török csapatok - minden ellenállás nélkül - a fővárosba, ahonnan a királyi, illetve akkor már csak királynői udvar és a lakosság döntő többsége korábban elmenekült. I. Szulejmán szultán ezután rövid időt töltött a királyi palotában és a nyéki királyi vadászkastélyban, majd miután a palotát és a várost kifosztotta, és az utóbbit fel is gyújtatta, szeptember 25-én csapataival visszaindult birodalma felé. Buda ezután az ország megszerzésére törő két fél, Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd közötti egyik fő ütközőponttá vált. Elérkezett a magyar főváros középkori történetének utolsó, egyben legzaklatottabb, legnehezebb negyed évszázada...
1526. november 1-jén Szapolyai János erdélyi vajda vonult be üszkös falai közé. Szapolyait röviddel ezután, november 10-én Székesfehérvárott királlyá választották, majd 11-én I. Jánosként (1526-1540) megkoronázták. A város és a palota azonban olyan leromlott állapotban volt, hogy az új király a telet inkább Esztergomban töltötte. Vele szemben ugyanez év december 17-én a pozsonyi országgyűlésen Habsburg Ferdinánd cseh királyt, II. Lajos király özvegyének, Habsburg Máriának fivérét választották királlyá. Az újonnan megválasztott, de még koronázatlan uralkodó hatalma rohamosan erősödött. I. János 1527 márciusában ugyan még országgyűlést is tartott Budán, azonban a fővárost már augusztusban harc nélkül kénytelen volt átengedni Ferdinándnak, aki augusztus 20-án vonult be. Ezúttal október 3-ára Ferdinánd hívott össze országgyűlést a magyar székvárosba, ahol királlyá koronázásáról döntöttek. Ferdinánd koronázása végül november 3-án történt meg Székesfehérvárott (uralkodott: 1527-1564 között). Ferdinánd 1528 februárjában még egy országgyűlést tartott Budán, azonban röviddel később, 1528 márciusában - maga helyett helytartót visszahagyva - távozott a magyar fővárosból, majd az országból.
Ferdinánd fennhatósága a magyar királyi székhely felett nem tartott sokáig. 1529. szeptemberében a Bécs ellen induló Szulejmán szultán csapatai öt nap alatt (szeptember 3-8. között) elfoglalták. Ez volt Buda történetében az első alkalom, amikor falait ágyúkkal lőtték! A törökök az általuk elfoglalt fővárost ekkor sem tartották meg, hanem szeptember 14-én átadták a szövetségesüknek és vazallusuknak tartott I. János részére. Bécs alól visszatérve is csak addig időztek Budán, amíg az itt vert hajóhídon átkeltek a Dunán, s egy mindössze háromezer fős, János támogatására rendelt alakulat hátrahagyásával október 25-én távoztak.
Ferdinánd már 1530 őszén megkísérelte visszafoglalni a fővárost. Az október 31-én indult ostrom, amelyet Wilhelm Roggendorff tábornok vezetett, december 20-án eredménytelenül ért véget. A vár (a királyi palotát ekkor már többnyire így nevezték) és a város kitartott, pedig addigi történetének leghosszabb és legkeményebb ostromát kellett elszenvednie. Az ostromlók teljesen körülzárták, a várfalakat ismét ágyúkkal törették (egyes falszakaszok le is omlottak!) majd többször megrohamozták, s közben a blokád miatt a védők között éhínség tört ki.
Az ostrom után Budára még egy évtizednyi viszonylag békés időszak várt, bár szinte állandó volt a fenyegetettség. Ezt az időszakot János király a várfalak kijavítására, új védművek, bástyák építésére használta fel. Ekkor épült ki a királyi palota látványát délről máig meghatározó Rondella, az északkeleti részen álló Erdélyi bástya, valamint a nyugati és az északi oldal - később átépített - több bástyája is. János király azonban tárgyalásokkal is igyekezett helyzetét megszilárdítani Ferdinánddal szemben; végül a két fél 1538-ban Váradon békét kötött. Eszerint Szapolyai halála után országrészét és Budát Ferdinándnak kellett átadni. I. János 1540 júliusában Erdélyben meghalt, azonban Budán maradt Izabella királynő és a csak néhány nappal korábban született gyermeke, János Zsigmond is. A gyermeket a pesti Rákos mezőn összegyűlt rendek a Szapolyai-párt és különösen Fráter György nyomására szeptember 13-án királlyá választották, ami gyakorlatilag a váradi egyezmény megsértését jelentette. Ferdinánd a helyzet megoldására és Buda elfoglalására már októberben hadjáratot indított. A Fels Lénárd vezette, inkább csak ímmel-ámmal folytatott ostrom november 21-én - a tíz évvel korábbihoz hasonlóan - eredménytelenül ért véget. A csorbát kiköszörülendő 1541. május 4-én újabb ostrom indult a főváros elfoglalására, melyet ezúttal ismét Roggendorff vezetett. A szultán ekkor hadjáratot indított az ostromzár alatt szorongatott - általa egyébként királynak elismert - csecsemő János Zsigmond és Izabella királyné megsegítésére.
A "felmentő akció" sikerült, a védők és a felvonuló török seregek közé szorult ostromlókat augusztus 22-én tönkreverték, de ez egyben a középkori Buda végét is jelentette. A szultán nem hagyhatta, hogy e kulcsfontosságú város a bizonytalan helyzetű "csecsemőkirály" és anyja, illetve gyámjai kezén maradjon. 1541. augusztus 29-én, miközben a magyar főurak a gyermek János Zsigmonddal tisztelgő látogatást tettek a szultán táborában, a városba beszivárgó, "nézelődő" török egységek adott jelre elfoglalták a városkapukat és a kulcspontokat. Maga a szultán csak szeptember 2-án vonult be a meghódított városba, ahol a közben dzsámivá átalakított (praktikusan: keresztény díszítésétől megszabadított) Nagyboldogasszony-, azaz Mátyás-templomban hálaadó ünnepi istentiszteleten vett részt. Mivel Izabella királyné és gyermeke, illetve udvartartása még a palotában volt, a szultán ekkor a Werbőczy-palotában szállt meg, mely a mai Színház utcában, a Várszínház környékén állt. Három nap múlva, szeptember 5-én a királyné és gyermeke kíséretével együtt elindult Erdély felé. Ezzel Budának, a középkori magyar királyi székhelynek egész korszaka zárult le. 145 évre török uralom alá került. Szulejmán szultán csak szeptember 22-ig maradt a városban, mielőtt elhagyta volna, névrokonát, Szulejmán pasát nevezte ki beglerbégnek, azaz az új budai tartomány (vilajet) helytartójának.
A török kori Buda
A magyar főváros elvesztésébe Ferdinánd nem tudott belenyugodni, s visszafoglalására már 1542 nyarán tekintélyes sereget indított Joachim brandenburgi herceg főparancsnoksága alatt, amelyhez magyar egységek is csatlakoztak Perényi Péter és Zrínyi Miklós vezetésével. Az egyesült csapatok azonban 1542. szeptember végén csak Pest ostromáig jutottak el, s október elején onnan is eredmény nélkül fordultak vissza. Ettől kezdve ötvenhat évig nem is került sor újabb ostromra - Budán megindulhatott a "békés fejlődés", a betagolódás a török katonai- és hivatali rendszerbe.
Budán a magyar királynői udvar távozása és a polgárság egy részének menekülése után is maradt magyar és más nemzetiségű keresztény lakosság, akik bizonyos önkormányzattal ugyan rendelkeztek, azonban alá voltak rendelve a török, mohamedán városi-állami igazgatásnak.
Az önkormányzati elemek jobbára vallási és kevéssé etnikai csoportok alapján épültek ki. Igaz, az olaszoknak például kezdetben még külön prefektusuk volt.) A helyben maradt magyarok főbírájának a szultán Werbőczy Istvánt, a korábbi kancellárt nevezte ki, ő azonban még 1541 októberében meghalt. (Állítólag a budai pasa mérgeztette meg.) A török uralom első évében ugyanaz maradt a budai városi bíró, aki a foglalás előtt volt, és az esküdtek is a korábbi elitből kerültek ki. A későbbi budai bírák között már renegátokat is találunk, akik szolgálatukért szpáhi rangot kaptak. Az első ismert, 1547-es török adóösszeírás szerint ekkor a városban még 238 nyugati keresztény (az ő szemükben hitetlen, azaz kjáfir, más kiejtéssel gyaur) család élt! A keresztények egy ideig vallásukat is "korlátozás nélkül" gyakorolhatták, mert meghagyták nekik a város északi részében álló egykori magyar plébániát, a Mária-Magdolna-templomot, a későbbi Helyőrségi templom ősét. A templomot a katolikus és a protestáns felekezet egyaránt használta. Később, valószínűleg 1596-ban azonban ezt a templomot is elvették, és dzsámivá alakították. Az évek során a keresztény lakosság létszáma egyre csökkent, mert tiltották a városba való beköltözésüket.
Jelentős kolóniát alkottak Budán a zsidók, 1547-ben például 75 családot írtak közülük össze. Egy részük visszatelepült, más részük újonnan beköltöző volt. Számuk később ingadozott, a századfordulón csökkent, de a török kor végére ismét emelkedett. Ők is külön bíróval rendelkeztek.
A budai társadalom harmadik nagy, saját vezetővel bíró csoportját a "koptok" (kiptile) alkották, akik nagyrészt görögkeleti vallásúak voltak. 1547-ben 60 családot számláltak. Jó részük még valószínűleg a hódoltság előtt érkezett ide. Számuk az idők során egyre növekedett, mert a várvédő katonaságban és a hivatalnokok között nagy számban voltak balkáni szláv elemek, s vallásuk a törökök számára tolerálhatóbb, mondhatni "bevett" volt. A források több templomukat is említik, ezek helyét azonban eddig még nem lehetett azonosítani.
A hódoltság kori Budán a negyedik, de jelentőségében domináns vallási-társadalmi csoportot a mohamedánok alkották, akik alatt nemcsak törököket, hanem minden más, mohamedán vagy mohamedánnak áttért nációt, például balkáni szlávokat kell értenünk. Ők kezdetben a várőrségnek és a hivatalnokoknak csak egy részét jelentették, később számuk a hozzájuk csatlakozó családtagokkal jelentősen bővült. Súlyukat mutatja, hogy a budai várban végül az összes korábbi keresztény templomot elfoglalták, és - szinte kivétel nélkül - saját szentélyükké alakították. Mindezek mellé a palota egyik udvarában még egy újat is építettek.
A hódoltság kori Buda városszerkezeti felépítése, utcahálózata, térrendszere fő vonalaiban nem vagy csak alig változott. A volt királyi palotát a törökök ics kala (belső vár) vagy hiszárpecse (fellegvár) néven emlegették, míg a város (Várnegyed) elnevezése orta hiszár (középső vár) volt. Az egyes területi egységeket ezeken belül azonban nem annyira utcák és terek szerint különböztették meg (bár ezt is használták), hanem bizonyos háztömbök, házcsoportok, kisebb városrészek - mahallék - szerint, amelyek rendszerint bizonyos objektumok, például dzsámik köré rendeződtek.
Az átalakulás a város külső képében, az épületeken, illetve épületekben mutatkozott meg elsősorban. Mindenekelőtt a templomoknál: berendezésüket, díszeiket kiszórták, illetve elrabolták, belőlük dzsámikat alakítottak ki. 
Legelsőként a Nagyboldogasszony-templomot használták fel ilyen célra: "a törökök főmecsetté alakították át; az oltárt, a sírköveket kirámolták, sokmindent befalaztak" - írja 1555-ös látogatása alkalmával Hans Dernschwam utazó. (Dernschwam még a hódoltság előtt huzamosabb ideig Budán élt, így összehasonlítási alapja volt az új viszonyok tekintetében!) Az új dzsámit a törökök Büjük (Nagy) vagy Szultán Szulejmán dzsáminak nevezték. (Később, mint legkorábbit, Eszki - Régi - dzsámiként is emlegették.) A királyi palota Szűz Mária, másként Alamizsnás Szent János kápolnájából lett a Szeraj (palota) vagy Enderun (Belső) dzsámi. A palota előterében álló két templom hasonló sorsra jutott: a Szent Zsigmond prépostsági templomból lett a Kücsük (Kis) dzsámi, míg a ferencesek Szent János templomából a Pasa dzsámi. Az egykori Szent György (a mai Dísz) téren állt ugyanilyen nevű kápolnát ekkor Orta (Középső) dzsáminak nevezték. Dernschwam erről is szemléletesen ír: "Másik mecsetjük a Szent György-templom, melyet teljesen körbeépítettek. A kutyahitűek a magasra ívelő ablakokat félig befalazták és azokhoz építették kofabódéikat és viskóikat." A domonkosok Szent Miklós templomát előbb fegyvertárként, majd Hüszrev pasa dzsámiként használták. Utoljára, valamikor 1596-ban alakították mohamedán szentéllyé a Mária Magdolna-templomot, amelyet a mezőkeresztesi csatában (1596. október 26-28.) aratott diadaluk emlékére Fetih vagy Fethijje (Győzelem) dzsáminak neveztek el. Ahol a templomok előtti torony alkalmas volt, felhasználták minaretnek, ahol nem - például az egykori ferences templom tornya nem a homlokzatnál állt -, ott újat építettek. Jelen ismeretünk szerint viszont teljesen új építésű volt az egykori királyi palota - ekkor Jeni mahallénak (Új városrész) nevezett - nyugati falszorosában állott Murad pasa dzsámi.
A magyar királyi palotában a dzsámik kialakításán túl egyéb, alapvető funkcionális változás is történt. Úgy tűnik, hogy falai között csak a Szulejmán szultán által kinevezett első budai pasa rezideált. Utódai kezdetben valahol lent a külvárosban laktak, majd a 16. század végén költöztek fel újra. Ekkor már nem a királyi palotába, hanem a városba, a volt ferences templomtól (a mai Várszínháztól) északra eső területre. A palota korábbi szerepét teljesen elvesztette. Területe, épületei ezután laktanyaként, fegyver- és raktárként, illetve börtönként voltak használatban, élén a dizdár (várfelügyelő) állt. A pasa olykor tanácskozásra is igénybe vette, s egyes követségek is meglátogatták.
Különösen szembeötlő volt a változás a lakóházaknál, amire ismét Dernschwamot hívhatjuk tanúként. Hozzá kell tennünk azonban, hogy az általa leírtak valószínűleg inkább csak közvetlenül a hódítást követő évekre tekinthetők érvényesnek, amikor a várost még inkább csak a frissen beköltözöttek, elsősorban családtalan katonák, hivatalnokok lakták. 
"A házak sorban egymás után beomlanak. Építkezéseknek nyoma sincs, legfeljebb annyi, hogy a lakó meghúzhassa magát az eső és a hó elől. A nagy, tágas termeket, szobákat istállószerűen, kőből-agyagból-fából összeeszkábált cellák tömegére darabolták fel. Pincékre nincs szükségük; ezeket szeméttel töltötték meg. Saját házának senki sem ura és gazdája." A műemléki-régészeti kutatások mindenesetre több helyen bizonyították a leírt agyag-kő-faszerkezetű falak egykori létét, ugyanakkor az igényesebb török építkezések, helyreállítások - például jól faragott boltozatok - építésére is van példa. A budai pincék török kori használatáról pedig jó évszázaddal később egy török utazótól, Evlia Cselebitől van adatunk, aki erről így ír: "Minden palota alatt pince van. Ostrom idején az ágyúk elől a föld alá menekülnek." Dernschwam később még egy jellegzetes török kori építészeti megoldást is taglal: "A házak egytől egyig disznóólakká váltak; annyira körülépítették őket, hogy az ember jószerivel rá sem ismer a kapukra és a régi nagy hintóbejárókra. Ugyanis a házak elé - mi több: a házakhoz tapasztva - ereszalját, zsibárusbódét építettek, melyekben a kézművesek török módi szerint a nyílt utcán ülnek és dolgoznak." Akárhogy is nézzük, a középkori város képe az idők során egyre inkább a keleti, még inkább a korábban meghódított balkáni városokra kezdett emlékeztetni.
Buda török kori erődítései
A város békés életét szolgáló épületek mellett azonban folyamatosan léteztek katonai rendeltetésű létesítmények, az erődítések karbantartására, építésére pedig külön figyelmet fordítottak, hiszen Buda a török birodalom egyik legfontosabb nyugati "végvára" volt. A Várhegy déli végén a volt királyi palota tulajdonképpen egyetlen hatalmas katonai objektum volt. Az erődítések itt kevésbé változtak. A legdélebbi részen álló kerek bástya, a déli nagy Rondella, melyet törökül Büjük frengi kuleszinek (Nagy frengi, azaz "frank" toronynak) neveztek, ugyan még Szapolyai korában épült, de viszonylag modernnek számított. Formája a török várépítészetben még sokáig használatban volt, így azon legfeljebb a szükséges javításokat végezték el időről időre. Elképzelhető viszont, hogy az együttes délkeleti sarkán állott, ugyancsak tekintélyes méretű - mára teljesen eltűnt - Vízi rondella már török kori bástya volt, de ásatások híján ezt legfeljebb csak valószínűsíthetjük. A délnyugati sarkon máig álló Buzogánytornyot még a Zsigmond-korban építették, s már akkor sem volt korszerű típusnak mondható. A törökök ennek ellenére - Kücsük frengi kuleszinek (Kis frengi torony) nevezve - megtartották, s mindössze vastagítása, köpenyezése történt meg. Az újabb régészeti kutatások megerősíteni látszanak a palota védműveinek északnyugati sarkán emelkedő Karakas pasa tornya (Karakas pasa kuleszi) török eredetét. 
Úgy tűnik, a királyi palota északi zárófalától induló nyugati városfal kerek bástyái, akárcsak az északi városfalat védők éppen a hódoltság korában nyerték el máig meglévő alapformájukat annak ellenére, hogy legtöbbjük esetében joggal valószínűsíthető valamilyen Szapolyai-kori, vagy esetleg még korábbi előzmény. A zárófaltól északra haladva mindenekelőtt az Ova Kapuszut (Mező kaput), azaz a mai Fehérvári kapu elődjét védő rondellát, a Kászim pasa kuleszit kell említenünk. Ezt követi az Eksi as kuleszi (Savanyú leves torony) majd a Veli bej kuleszi (Veli bej torony). A sort a város északnyugati sarkában álló Toprak kuleszi (Föld torony vagy Vertfallal épített "torony", itt inkább: bástya), azaz a mai Esztergomi rondella zárja le. Az ettől keletre eső északi falszakaszon két torony, a Sziavus pasa kuleszi és a Murád pasa kuleszi áll, majd a városfal a Bécsi kapuhoz (Becs kapuszu) csatlakozik. (Utóbbi máig is használatos neve éppen a törököktől származik.) A kapu túlsó, keleti oldalán a török korban még egy külső várfalat is építettek, amelyből köríves bástya, Mahmud pasa kuleszi állt előre észak felé. Ezt a külső falat és a bástyát azonban a 19. században teljesen elbontották. Az északi oldal városfala az északkeleti szögletben az Erdélyi bástyánál (Erdel kuleszi) ért véget. Ez a bástya, amelyet eredetileg még Szapolyai építtetett, a korábbiakkal ellentétben nem köríves, hanem szögletes formában készült, az olasz típus szerint. Később többször bővítették, de feltárások nélkül nem dönthető el a török kori átépítések mértéke. Ettől délre, a keleti városfalon még két bástya volt: a mai Halászbástya ősei. A kettő közül az északabbi erősebben előrenyúlt, s a végében kerekded torony állt. A törökök ezt nevezték Haber kuleszinek (Hír- vagy Őrszem toronynak). A kettős bástyától déli irányban lévő városfalszakaszon a bástyák szerepét a fal többszörösen tört, helyenként előreugró vonalvezetése helyettesítette egészen a keleti városkapuig, amelyet a törökök Szu kapuszunak (Vízi kapunak) neveztek.
Visszafoglalási kísérletek a tizenötéves háború alatt
A Buda visszavívására indított 1542-es eredménytelen hadjárat után a következő kísérletre csak több mint fél évszázad múltán, 1598-ban került sor. A több tízezres német-magyar-lengyel (kozák) ostromló sereget Mátyás főherceg vezette, de alvezérei között ott találjuk a magyar Pálffy Miklóst és Nádasdy Tamást, valamint a lengyel Stadniczkyt is. Az október 3. és november 3. között lezajlott ostrom kezdetben eredményesnek tűnt, mert hamar sikerült elfoglalni a fallal kerített külvárost, a mai Vízivárosnak megfelelő területet. A folytatás azonban - nem utolsó sorban a közben beállt őszi esőzések következtében - teljesen eredménytelenül végződött, s az ostromló csapatokat anélkül kellett visszavonni, hogy a Várhegyen lévő városban, illetve várban érdemi kárt tudtak volna tenni. Ezt követően, 1599-ben kétszer is feltűntek portyázó császári csapatok Buda környékén, azonban ostromot ekkor nem indítottak. Az egyik, Pálffy Miklós katonáiból álló csapatnak viszont sikerült elfognia a városból terepszemlére kilovagolt budai pasát, Szulejmánt.
A következő ostromra csak három év múlva, 1602-ben került sor Russwurm Hermann Kristóf tábornok vezetésével. Buda körülzárása ezúttal is viszonylag későn, szeptember 29-én kezdődött, de az ostrom kezdetben bíztatóan alakult. Szinte első lendületből sikerült ismét elfoglalni a külvárost, sőt rövidesen a túlparton Pestet is. A lendület azonban nem tartott sokáig, és sajátos patthelyzet alakult ki, mert Pestet hamarosan török hadak vették körül Jemisdzsi Haszan nagyvezér parancsnoksága alatt. A Pestet ostromló török sereg ugyan november 2-án elvonult, azonban még ezelőtt sikerült a Dunán erősítést áthajózniuk budai társaiknak. 
Mindeközben a Budát ostromló császári tábor is kapott erősítést Mátyás főherceg vezetésével, aki a főparancsnokságot is átvette. Bár az ostrom módszeresen folyt - különösen erősen ágyúzták a város északi védőműveit, és több rohamot is intéztek a falak ellen - a védők kitartása és a lezúduló őszi esők ismét elvették a császáriak kedvét az ostrom folytatásától, s november 18-án elvonultak a falak alól. Pest azonban továbbra is császári fennhatóság alatt maradt. Ez is arra sarkallta a császári hadvezetést, hogy a következő évben újra megkísérelje Buda visszavételét.
Az újra Russwurm vezette hadak azonban ismét csak későn, 1603. szeptember végén vonultak fel az ostromhoz. A budai helyőrség ezúttal már jó előre felkészült a védelemre, s közben felvonultak a török mezei hadak is. Bár a császáriak keményen visszaverték a török mezei hadak ellenük indított támadását (ezek november 5-én el is vonultak), az ostrom mégis teljesen eredménytelen volt, s Russwurm a tél közeledte miatt az elvonulás mellett döntött.
A visszavonulás után Buda mohamedán helyőrsége több mint nyolcvan évre mentesült a keresztény seregek ostromától. A városban ez idő alatt zavartalanul folyhatott a török intézményrendszer működése, s a védelmi rendszer állandó fejlesztése.
Az 1684-es ostrom
Buda visszavívására indítandó hadjáratra csak a törökök Bécs alatti veresége (1683), illetve a Szent Liga létrejötte után lehetett gondolni. A korábbi kudarcokból tanulva a hadjáratra most jóval korábban került sor. A Lotharingiai Károly által vezetett császári hadak így - miután Vácnál vereséget mértek a török hadakra - már július elején elfoglalták a törökök által kiürített Pestet, majd július 12-én Óbudánál újabb győzelmet aratva, július 15-én elértek Buda falaihoz.
A több mint harmincezres ostromló sereg - mely július 18-án kiegészült nyolcezer magyarral - már megfelelő, ha nem is túlnyomó arányt képviselt a tíz-tizenkétezres létszámú védelemmel szemben. A felvonultatott tüzérségi eszközök száma azonban már korántsem volt elegendő. A kezdet azonban ezúttal is bíztató volt: július 19-én kemény, de az ellenfélnek nagy veszteséget okozó küzdelem után sikerült elfoglalni a külvárost, majd július 22-én Érdnél újabb csapást mértek a török tábori hadakra. Ezután már hozzá lehetett fogni a város és a vár rendszeres ostromához, ami mindenekelőtt egy kettős sáncrendszer kiépítését jelentette. 
Egy belső, szűkebb sáncolat (contravallacio) közvetlenül a vár ostromát szolgálta, míg egy jóval nagyobb területet körülölelő, külső védelmi vonal (circumvallacio) a várható felmentő seregek ellen készült. A támadás fő irányait úgy jelölték ki, hogy azokhoz a környező dombokon, illetve hegyeken felállított tüzérség a legmegfelelőbb támogatást tudja nyújtani. A Gellérthegyről a palota déli védműveit, különösen a Rondellát és a Buzogánytorony környékét lőtték, a Naphegyről a palota északi zárófalától a Fehérvári rondelláig (Kászim pasa kuleszi) terjedő falszakaszt, míg északabbra, a Kis-Svábhegy és a Rózsadomb felől az Esztergomi rondella (Toprak kuleszi) környékét. Ezeken a részeken a tüzérségi előkészítéssel párhuzamosan a belső sáncolattól indított futóárkokkal közelítették meg lépésről-lépésre a várfalakat, hogy közel érve aláaknázzák azokat, majd gyalogsági
támadást intézhessenek. A fentiek mellett még északkeletről, a Duna-part irányából is támadtak. A folyamatos ágyúzás, az ismétlődő aknakísérletek és gyalogsági támadások ellenére azonban a Kara ("Fekete") Mehmed és Sejtán ("Sátán") Ibrahim által vezetett védősereg igen szívósan védekezett, sőt több kisebb-nagyobb kitörést is végrehajtott egyre nagyobb veszteséget okozva a támadóknak. A gyengülő félben lévő ostromlók szeptember 9-én Miksa Emmánuel bajor választófejedelem vezetése alatt jelentős erősítéshez jutottak, ám a török tábori seregek szeptember 22-én több ponton megtámadták az ostromlók külső védelmi vonalát. Szeptember 25-én a védők is nagyobb kitörést intéztek a belső védővonal ellen. A császári csapatok október 4-én Miksa vezetésével még egy döntő rohamot kíséreltek meg a falak ellen, de ennek kudarca után már csak az ostromzárat voltak képesek fenntartani ideig-óráig. Minekután folyamatosan két tűz között őrlődtek, október végén a visszavonulás mellett határoztak, és táborukat október 1-3. között le is bontották, majd nagyszámú sebesültjüket hátrahagyva távoztak.
A visszafoglalás
A következő ostrom előkészületei 1686 tavaszán zajlottak. Májusban Párkánynál gyülekezett az immár tekintélyes, mintegy 61 ezres létszámú nemzetközi sereg, melynek sorai között a császári többség mellett a különféle kisebb-nagyobb szövetségesek is megtalálhatók voltak: bajorok, brandenburgiak, szászok, svábok, frankok, svédek, de spanyolok, olaszok, sőt még skótok is. Mindamellett még vagy tizenötezernyi magyar is részt vett a hadjáratban, melynek teljes létszáma - a biztosító hadtesteket is beleértve - mintegy százezer fő körül mozgott. Hogy a hadjárat célja Buda lesz, csak május 31-én dőlt el véglegesen, addig ugyanis Székesfehérvár is lehetséges célpontként szerepelt. Az ismét Lotharingiai Károly és Miksa Emmánuel által vezetett csapatok a Duna két partján vonultak fel, és június 16-17-én érték el Pestet és Budát. Előbbit már 17-én el is foglalták, de Buda tényleges ostroma csak 20-21-én kezdődött el. A császári had zöme Lotharingiai Károly vezérlete alatt északról, a Rózsadomb irányából támadott, míg a Miksa Emmánuel vezette "bajorok" délről, a Gellérthegy felől. A sáncolás a teljes ostromlott területet körülölelte. A tüzérség pedig minden pontról szinte folyamatosan lőtte a várat.
Budát ekkor a mintegy tizennégyezer fős sereg élén Abdurrahman pasa védte. A város és a vár 1684-ben megsérült védőműveit ekkorra már kijavították, sőt új erődítéseket is építettek, például a mai Szent György tér délnyugati részén és a várpalota északi előudvarán. A város keleti, Vízi kapujától a Duna partjáig kiépített új védelmi vonallal a külváros jelentős részét is a belső védelmi rendszerhez csatolták, biztosítandó a vízhordás lehetőségét.
Utóbbira hamarosan szükség is lett, mert a Víziváros többi részét alig néhány napi ostrommal június 24-én elfoglalták a császáriak. Miután sáncokkal biztosították magukat, futó-, illetve ostromárkaikkal lépésről-lépésre közelítették meg a város északi-északnyugati védműveit. Hasonlóan nyomultak előre a déli részen, a Rondella irányában is, és július 9-10-re már mindkét helyen a falak közvetlen közelébe értek. Mindezek nemcsak a gyalogság és az aknászok előtt nyitották meg az utat az erődítések felé, hanem a tüzérség is egyre közelebb tudott férkőzni. A védők persze igyekeztek ezek kialakítását ágyúzással és gyakori kitörésekkel megakadályozni, az aknákat pedig ellenaknákkal semlegesíteni.
Ennek ellenére - éppen egy török ellenakna felrobbantása következtében - július 13-án az Esztergomi rondellának és a hozzá csatlakozó falnak egyes részei leomlottak, így lehetőség nyílt az északi oldalon az első jelentősebb rohamra. A rohamot azonban kemény kézitusa után, az ostromlóknak nagy veszteséget okozva visszaverték a védők.
Szerencsésebb kimenetelű volt viszont a déli részen a Rondella alatti aknák felrobbantása. Ennek eredményeként a bajorok meg tudták szállni a rombadőlt bástyát körülfogó árkot, melyet most már saját védműként használtak fel, s ágyúkat telepítettek ide. Egyes vélemények szerint egy innen kilőtt ágyúgolyó - inkább csak véletlenszerű - találata következtében robbant fel a törököknek a palota északkeleti részén lévő lőporraktára, mintegy ezerötszáz harcosuk halálát okozva. A védőket azonban még ez sem ingatta meg.
A támadók az északi oldalon újabb aknák robbantásával kísérleteztek, erre a törökök kemény kitöréssel válaszoltak a Bécsi kapunál. Közben hírek érkeztek a török felmentő seregek közeledéséről, s ezért az ostromlók általános támadás mellett döntöttek. A július 27-én három oldalról megindított támadás csak részleges eredményt hozott: az északi oldalon elfoglalták a külső védővonalat, délen pedig a Rondellát; a keleti támadás viszont nem volt sikeres.
Még ennyi eredményt sem hozott a következő, augusztus 3-án indított általános roham. Ezután a figyelmet már kifelé kellett irányítani, mert augusztus 14-én Szulejmán nagyvezír felmentő seregeinek egyes egységei megkísérelték az áttörést az ostromlott vár felé. A támadókat azonban visszaverték, s a betörő csapatnak csak egy töredéke jutott el erősítésként a várba. Ezután az ostromlók északon és délen több kisebb-nagyobb helyi támadást indítottak, amelyek azonban csak csekély, gyakran ideiglenes eredményekkel jártak. A palota déli részén mindenesetre már sikerült megvetni a lábukat.
Augusztus 29-én a felmentő seregek még egyszer megkísérelték áttörni az ostromgyűrűt, ezúttal észak felől. A kísérlet azonban véres kudarcba fulladt, s mivel közben a császáriak erősítésére az erdélyi hadtest is megérkezett, Szulejmán visszavonult dél felé. A védők sorsa ezzel megpecsételődött.
A folyamatos ágyúzás után 1686. szeptember 2-án, délután öt órakor egyszerre több ponton indult meg a sorsdöntő támadás. Először az északnyugati falszakaszon, az Esztergomi rondellától délre sikerült betörni a városba, majd az északi részen is. A védőket fokozatosan szorították dél felé, de komolyabb ellenállásra már csak a mai Hess András tér környékén találtak. Itt esett el kezében karddal az utolsó budai pasa, Abdurrahman is. A déli részen a bajorok támadása viszont elakadt, s csak akkor sikerült a palotába visszahúzódott török csapat vezérét, Abdurrahman helyettesét, Iszmail basát megadásra bírni, mikor a támadók északról is harapófogóba szorították, s nyilvánvalóvá vált számára, hogy a város elesett. Éjszakára Buda - 145 év után - ismét keresztény kézben volt. (Mind az 1684-es, mind az 1686-os ostromban részt vett a fiatal Savoyai Eugén herceg, aki 1697. szeptember 11-én már mint császári főparancsnok fényes győzelmet aratott a Tisza mentén felvonuló II. Musztafa szultán felett Zentánál - lovas szobra 1900 óta büszkén áll a királyi palota keleti teraszán.)
