A századfordulós és a modern palota
A palota egészének kibővítésére vonatkozó tervezés végül is 1885-ben indult Ybl Miklós újbóli megbízásával. A tervek a palota-együttes jelentős kibővítését tartalmazták mind nyugati, mind északi irányban. A tényleges építkezések 1890-ben kezdődtek Ybl vezetése alatt a barokk palota középső szárnyával szemközt, nyugat felé építendő új, krisztinavárosi szárny (a mai F épület) előkészítésével. A tervezett hatalmas, új épülettömb rendkívül masszív, terasszerű, de igényes kiképzésű alépítmény kialakítását tette szükségessé, amely nyugat felé túlterjedt a középkori eredetű Nyugati falszoros területén. Az elkezdett impozáns alépítménytől északra ekkor indult meg a palota nyugati nézetét máig meghatározó erőteljes, de mégis dekoratív téglatámfal előkészítése. Ezzel a további beépítésre alkalmas terasz területét is megnövelték, és közben teret adtak a nyugatról felvezető, újonnan kialakításra kerülő útnak, a Palota útnak is.
Ybl Miklós 1891-ben bekövetkezett halála után Hauszmann Alajos vette át a munkák irányítását. A nyugati szárny kialakításának Ybl-féle koncepcióján Hauszmann legfeljebb részleteiben változtatott. Az épület alépítmény feletti részének - immár átdolgozott tervek szerinti - felépítésére Hauszman csak 1893-ban kapott engedélyt.
Az új szárny az egész együttes legnagyobb léptékű tömbje lett. Északkeleten és délkeleten csatlakozik a barokk palota északi és déli szárnyához. A barokk szárnyak és az új szárny együtt teljesen körülzárták az eredetileg félig nyitott barokk udvart. Az új, "Oroszlános udvar" nevét onnan nyerte, hogy északra nyíló főkapuja külső és belső oldalán két-két kőoroszlán áll őrt.
Az elkészült hétszintes épület alsó négy szintjét a kiszolgáló létesítmények és a személyzet céljára használták. Az ötödik és hatodik szinten - az Oroszlános udvar felőli földszinten és első emeleten - voltak a lakosztályok és a fogadótermek, míg a hetediken (a második emeleten) a személyzet szállása és a koronázási jelvények páncélterme.
Az új nyugati szárny alapvetően rezidencia szerepet töltött be, az uralkodói reprezentációt csak áttételesen szolgálta. Utóbbira inkább a szemközti barokk főszárny dísz-, illetve trónterme volt alapvetően hivatott. A terem azonban a különböző ünnepségek során szűkösnek mutatkozott, Hauszmann ezért az udvar felé tovább bővítette, az 1896-os millenáris ünnepségek során még így is szűknek bizonyult.
További bővítésre - mint azt már Ybl felismerte - csak a barokk palotán túl, észak felé volt mód. Hauszmann ehhez először elbontatta a barokk fegyvertár, a Zeughaus épületét, és betöltette a II. Szárazárok még nyitott szakaszát, majd a korábbi együtteshez két új szárnyat épített. A bővítés a barokk palota hossztengelyének északi meghosszabbítása mentén történt, és ezúttal is a szimmetria elvére épült. A barokk palota három szárnya helyett így a keleti oldalon most már öt épületszárny állt: északról délre a ma "A-B-C-D-E" betűkkel jelölt épületek. Ezeket - a barokk megoldást az új szárnyaknál is alkalmazva - nyaktagok kapcsolták össze, s így egy összesen 304 m (!) hosszú épületlánc jött létre. Az új dunai homlokzat középpontjába így a korábbi északi szárny ("C" épület) került. A dunai főbejárat elé a keletre nyíló, kettőskarú díszlépcsőt, a Habsburg-lépcsőt építették.
Az egész keleti épületsor az uralkodói reprezentációt szolgálta, mégpedig a hossztengelyre felfűzött első emeleti termek egymásba nyíló, mintegy 200 m hosszú láncolatával. Az új északi szárny ("A" épület) töltötte be a fogadó szerepet közvetlenül a fő megközelítési útvonal, a palotától északra elterülő Szent György tér irányában nyíló főkapujával. (A terep természetes észak-déli lejtése miatt a tér szintje megfelelt a délebbi rész első emeleti magasságának.) Itt, a keleti traktusban lett kialakítva az Előcsarnok. A délebbre lévő új szárny ("B" épület) nyugati oldalán alakították ki a reprezentáció új központját, a Nagy tánctermet, tőle keletre pedig a dunai részre a Buffet csarnokot. A bálterem impozáns méreteivel (724 négyzetméter alapterületű, 15,5 m magas) immár igazán nagyszabású eseményeknek is teret adhatott. Az főszárnnyá előlépett egykori északi barokk szárnyban ("C" épület) a korábbinál kisebb, de hasonlóan reprezentatív helyiség, a Habsburg-terem nyert elhelyezést. Az egykori barokk főszárnyban - a "D" épületben - a Hauszmann által kibővített Trónterem vagy Díszterem megtartotta korábbi funkcióját. Az egy tengely mentén elrendezett, de egymástól meglehetősen távol lévő három "fő termet" számos kiszolgáló - összekötő helyiség kapcsolta össze.
Voltak dísztermek a valamivel korábbi nyugati bővítésben is, amelyek azonban - mivel inkább a szűkebb értelemben vett királyi "magán" reprezentációt szolgálták - léptékükben is kisebbek lettek. Közülük kiemelésre méltó a Mátyás király terme, valamint a Szent István-terem.
A palota bővítése és berendezése 1904-re fejeződött be. A felújítás és bővítés azonban nem csak a palotaépületre, hanem a környezetében lévő kiszolgáló épületekre és a kertekre is kiterjedt. Századfordulós historizáló architektúrát kapott a 19. század közepén kiépült hatalmas istálló-lovarda épület. A lovarda funkciót egy a régi, a Nyugati falszorosban (újabb nevén Csikós udvar) lévő új, igényes kivitelű épületbe helyezték át. Végül a régi istállótól délre, az egykori II. Szárazárok nyugati végénél, közvetlenül az Oroszlános kapu előterében új, a századforduló divatjának megfelelő őrségépületet emeltek.
A fenti munkákkal mintegy fél évszázadra befejeződött a palota építészeti fejlődése, az így kialakult épületegyüttes napjainkig meghatározó eleme maradt Budapest városképének. Közben szerepe alapvetően megváltozott. Az 1918 októberéig IV. Károly által használt palotába - a forradalmak és az ellenforradalom után - 1921-ben az ország kormányzója, Horthy Miklós költözött, akit 1944. október 16-án a német csapatok távolítottak el innen.
Budapest 1944 karácsonyától 1945. február 11-ig tartó ostroma során a budai vár és benne a palota - mint a német és magyar csapatok főhadiszállása - iszonyú pusztulásokat szenvedett. 1948-ban Gerevich László vezetésével megkezdődött a palota középkori előzményének régészeti kutatása. Ennek nyomán ismét kibontakoztak a középkori palota jó kétszáz éve eltemetett romjai. Az előbukkanó maradványok folyamatosan gyarapították a műemléki bemutatást igénylő objektumok sorát, melyek helyreállítását a kezdetektől Gerő László tervezte.
Az állagmegóvási és régészeti munkák mellett folyt a palota egészére vonatkozó tervezés. Az eredeti elképzelés szerint párt- és állami központ kapott volna itt helyet. Ám 1959-ben szerencsés változás következett: a palotában csakis kulturális intézmények, közgyűjtemények kaphattak helyet; az "A" épületben a Legújabbkori Történeti Múzeum, a "B-C-D" épületben a Magyar Nemzeti Galéria, a "E"-ben a Budapesti Történeti Múzeum, az "F"-ben az Országos Széchényi Könyvtár.
A döntés után azonban még negyed évszázadnak kellett eltelnie, amíg az utolsó intézmény is elfoglalhatta a számára kijelölt épületrészt. 1967-ben elsőként a Budapesti Történeti Múzeum költözött az "E" épületbe. Csak 1974-ben került az "A" épületbe a Munkásmozgalmi Múzeum (helyén ma a Ludwig Kortárs Művészeti Múzeum van), míg a "B-C-D"-be a Magyar Nemzeti Galéria. Végül 1985-ben az Országos Széchényi Könyvtár kapta meg új otthonát az "F" épületben.
A leírt átépítések - az "A" épület kivételével - nem változtatták meg a palota eredeti alaprajzi elrendezését. Radikális változások történtek viszont az épületszárnyak belsejében. A megsérült vagy megsemmisült enteriőrök helyreállítása, pótlása helyett a belső terek teljes modernizálása történt. Mára semmi sem maradt az egykori királyi palota enteriőrjei közül. A palotán kívül elbontották az összes 19-20. században épült kiszolgáló helyiséget: a királyi istállót, az új lovardát és az őrség épületét. Az azóta eltelt időszakban - a régészeti ásatások eredményeként - több helyszínen folytatódott a műemléki helyreállítás.
