Az ostrom
A budai vár mint katonai erődítmény a haditechnika és a város fejlődésének következtében a 20. században már szinte semmilyen jelentőséggel nem bírt. Fekvése, természetes erőd-jellege, központi elhelyezkedése, a legjobb dunai átkelőhelyek közelsége azonban a második világháború során is a háborús események egyik fő helyszínévé tették.
1944. április 3-án az angol-amerikai, majd a szovjet légierő megkezdte Magyarország és benne Budapest mint a magyar hadiipar központjának bombázását. Az október végéig végrehajtott 25 bombatámadás megkímélte a várat: a célpontok elsősorban az ipari negyedek és a közlekedési csomópontok (főleg a pályaudvarok) voltak.
A támadások hatására a főváros nagy óvóhely-építkezésekbe kezdett. A vár természeti adottságainál fogva - az alatta húzódó barlang- és pincerendszer miatt - különösen alkalmas volt ilyen célra. Júliusra készült el a Lovas útról nyíló 2000 fős óvóhely, amely a Szentháromság utcából is elérhető az ún. Nagy labirintuson keresztül. A nyári támadások idején tízezres tömeg éjszakázott rendszeresen a nyilvános óvóhelynek tekintett Alagútban is.
Noha magyar részről állandóan szorgalmazták Budapest "nyílt várossá" nyilvánítását, Hitler makacsul ragaszkodott a város végsőkig való védelméhez, hogy ezzel - a város elpusztulása árán is - huzamosabb ideig lekösse a Bécs felé előretörő szovjet csapatokat. Az itt összegyűjtött német haderő parancsnokává Pfeffer von Wildenbruch SS-altábornagyot nevezte ki, aki vakfegyelemmel teljesítette a végsőkig való kitartást előíró parancsot. Lényegében ő rendelkezett a városba szorult, a németekéhez hasonló nagyságrendű magyar katonasággal is, amelynek parancsnoka Hindy Iván altábornagy volt. Mind a német, mind a magyar főparancsnokság a Várhegy alatt, az Alagút közepéről is megközelíthető bunkerben rendezkedett be.
A szovjet csapatok ostromgyűrűje 1944 karácsonyán zárult be a főváros körül. Keletről a Malinovszkij marsall vezette II. Ukrán Front, nyugatról a Tolbuhin marsall parancsnoksága alatt harcoló III. Ukrán Front csapatai támadtak. A következő hetekben - emberéletet és anyagi javakat nem kímélő - heves utcai harcok árán minden irányból egyre szorosabbra zárták az ostromgyűrűt. Január 18-ára Pestről teljesen kiszorultak a német és a magyar csapatok; a visszavonulás lezárásaként felrobbantották a még álló két Duna-hidat, az Erzsébet hidat és a Lánchidat.
Buda belső részének ostromát január végén kezdték meg teljes erővel a szovjet csapatok, miután visszaverték a harmadik, egyben utolsó német felmentési kísérletet is. Ekkoriban a szovjet bombázók egész nap mélyrepülésben támadták a szinte légvédelem nélkül maradt várat. Különösen súlyos bombázás volt január 30-án, amikor a Várkert szinte felismerhetetlenné vált.
Február 11-én már csak a Várhegy és a mögötte fekvő Naphegy maradt a védők birtokában. Az utánpótlás nélküli, élelmiszerből és lőszerből is csaknem kifogyott, reménytelen helyzetű, 40 ezer főre olvadt védősereg aznap este megkísérelte a kitörést a Bécsi kapun és a Vérmezőn keresztül. A borzalmas tüzérségi és gyalogsági tűzben nagy részük már a Várhegy lejtőin, illetve környékén megsemmisült. Néhány ezren kijutottak ugyan a Buda környéki erdőkig, de többségüket elfogták vagy megölték az üldözők. A 40 ezer - felerészben magyar, felerészben német - katonából 600-700-an jutottak el az övéikhez. Körülbelül 20 ezren estek el a kétségbeesett kísérlet során, és ugyanennyien kerültek fogságba. Elfogták az Ördögárok fedett csatornájában menekülő német és magyar főparancsnokot is.
A kitörési kísérlet kudarca után a szovjet csapatok február 13-ra minden ellenállást felszámoltak a várban. Ezekben a harcokban az átállt magyar katonákból szervezett Budai Önkéntes Ezred is részt vett; szerepüket azzal ismerte el a szovjet parancsnokság, hogy az elfoglalt várra a szovjet mellé a magyar zászlót is kitűzették. Budapest felszabadítása 48 napi ostrom után, a vár elfoglalásával fejeződött be.
Az ostrom pusztításai Budapesten a Várnegyedet sújtották legerősebben. A kétszáz ház közül mindössze egyetlen vészelte át sértetlenül - üvegkárokkal - a harcokat. Az épületek egyötöde teljesen megsemmisült, a többi pedig kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedett. A legnagyobb veszteséget a Várpalota szenvedte el. Az egész épület teljesen kiégett, kupolája beomlott, födémei, lépcsőházai leszakadtak, sőt a déli szárnyon a falak jó része is leomlott. A palota berendezéseit és épületeit ért kárt az összérték 55-60 százalékára becsülték.
A palota alkalmazottai az ostrom alatt ugyan mindent megtettek az értékek védelméért, erőfeszítéseik azonban mind haszontalanabbnak bizonyultak. A német-magyar haderő a harcok előre haladtával egyre több helyiséget vett igénybe - az alagsorban január közepén katonai kórházat rendeztek be -, így a műkincseket mind kisebb, mind védtelenebb helyre kellett összezsúfolni. Február elejétől egyre több helyen gyulladt ki az épületegyüttes, s a tüzeket víz hiányában nemigen tudták megfékezni. Február 8-án akna csapódott az ún. Ezüstkamrába is, ahová a legértékesebb tárgyakat menekítették. Bár a beszorult katonaság kíméletlensége és rablásai, az állandóvá vált tüzérségi és bombatámadások, valamint az ezeket követő tüzek következtében a palota egy része teljesen elpusztult, a képek, szőnyegek, gobelinek, porcelánok jelentős hányada átvészelte az ostromot. A harcok befejezése azonban nem jelentette, hogy ezek végleg megmenekültek: a győztesek részben szervezett, részben spontán módon szállítottak el nagy mennyiségű, hadizsákmánynak tekintett műkincset.
Súlyos károkat szenvedtek a palotával szomszédos terek: a Szent György tér és a Dísz tér épületei is. Beomlott a Mátyás-templom, a Helyőrségi templom, kiégett az egykori jezsuita kollégium épülete (a mai Hilton Hotel helyén). A lakosság ugyanakkor - a barlang- és pincerendszernek köszönhetően - nagyobb biztonságban volt a bombázásokkal szemben, mint a város más részein.